Őszidőn hajnali ködben sétálni. Párnák közé van szorítva a füled, olyan tompa a csend. A megdermedt, lehajló, megsárgult fűcsomók megsercennek a lábad alatt, bár ez nem is hallható zaj, inkább csak átkiáltanak a cipőtalpadon. Fakó korong az égen a nap, gondolnád inkább a Holdnak. Hangos vagy, akár néhány arasznyira tőled is bújhat egy madár vagy akár őz is, a ruhád gyűrődése, a lélegzetvételed mint az összevert cintányér.
Eszedbe kell hogy jusson, a Teremtés Könyve. Az Úr sétál a párák között. Ilyenkor minden érzékelhető négyzetméter egy-egy templom. Nem tudsz egyedül lenni. Eltávolodsz az utolsó településtől is, el a part mentén, át egy patakon, keresztül egy kiserdőn, képtelenség lenne itt bárkivel is összeakadni. Eljöttél, körülvesz ez a tejföl, óriási a némaság, a szádon veszel lélegzetet, még az orrod szuszogása se hallatsszon. Nem vagy magad. Valaki néz, és szégyenkezned most talán nincs is miért, a fejed mégis meghajtod.
Otthon vagy. Minden őszi reggeled így kellene induljon. A tavasziak kelő nap, virágok, zümmögés, a kutyád a lábadhoz ér. A nyár, ahogy reggel gyorsan él egy kicsit, hogy a hőgutától megsárgulva túléljen egy napot. Ősz, ahogy összeroskad a halott, a tél, hogy:
-Jé, az éjjel megint havazott… a hőmérőt kutatod, de inkább a vizet a kutya fazekában, megrugdalod, befagyott-e talpig.
Őrlődsz, hogy látod-e majd a következőt, s minél inkább elmúlik felőled az idő, lelassulsz, próbálod magadba szívni az élet minden mozdulatait.
2009.05.19. Dunaújváros
1 megjegyzés:
.
Megjegyzés küldése