A tél mindig bezár, de amikor már hetek óta tombol a tavasz, az ember nem bírja tovább halogatni. Eltervez egy felderítő utat a falu körül, mert maga sem hiszi, hogy ebből a hideg, holt szürkeségből megint életre kelhet minden. Szinte méterenként hagyok el mázsás súlyokat a lelkemből, amint elindulok. Amikor felérek a dombtetőre, megálljt parancsolok a lábaimnak, nekifeszülök a tavaszi szélnek és közben terveket kovácsolok magamban.Kilométer távolságra traktorok és pótkocsik színeskednek a barna szántáson, vetnek, főképp műtrágyát, gyom- és rovarirtót - amiknek semmi köze a valósághoz, a ló, a kézikapa, a természettel való egészséges küzdelem valóságához. Felülkerekedtünk egy számunkra vesztett meccs végén. Öngól.
Nem szabadna hagynom, hogy mindez kedvemet szegje, tovább is állnék, de előtte látcsövemmel rápillantok a modernkori földművelők mellett futó száz méternyi cserjésre, ahol tavaly sok szajkót és egyéb röpködő csodát fedeztem fel.
Füst gabalyodik a bokrok mögül. Nem, nem mögüle… belőle, már látom is amint az egyik „traktorbajnok” gyors lépésekkel távolodik onnan. Felgyújtotta. A keleti szél belemar a lángokba, mintha harcolni akarna ellenük, s már-már sikerül is füstté aszalnia a növekvő lángokat. De amint alábbhagy a nyomás, a vörös ördögök felülkerekednek és félelmes magasságba, a bozót fölé tornyosulva rávetik magukat minden éghetőre.
Kell még egy darabka föld, ültetni a gyomirtót, nem szükséges, hogy védje a széltől, hótól a barázdákat, s madarak, vaddisznók eszedbe sem jutottak. Beszántjuk ezt a darabot is. A hamu jó a földnek. A miénk is jó lesz majd. A tűztől való elemi félelem is hiányzik már belőlünk?
A materialisták szerint a vallásos félelem is valahol a tűzben gyökeredzik, ezen is túl lehet lépni?
Még ilyen messziről is megdöbbentő és lenyűgöző ez a pusztulás. S csak azért nem halálos a rettegés, mert tudható, hogyha vége a cserjésnek, akkor a végzetük is elhamvad. Nem várom meg.
Megkeseredek, hogy az első igazi tavaszi napom így kezdődik. Visszafelé a tó mellett visz az út. A volt tó mellett, ami idén már csak sáros meder, jövőre pedig gaztenger. Otthon a rádió kinyögi, hogy a fecskék sem jönnek az idén, a nagyja elpusztult itt és ott, ettől és attól. Becsukom az ajtót. Gondoltam, hogy egyszer nem jön majd el a tavasz. De nem hittem magam sem, a képzeletemben úgy élt ez, hogy nem hajtanak ki a fák, a fű, nem bújnak elő a legyek, szúnyogok s méhek. Fátyol takarja a napot. Ez így sokkal rosszabb, hamis, mert nyugalomról és szellőről suttog, s maradt még szajkó is, fecske is talán.
A délután szebben indul, a gyerekek magukkal cibálnak az erdőbe, így ha rájuk figyelek, s nem a lábunk alatt tipródó szemétre, akkor kikelet van. Kiérünk a fasorból, nézzük meg a vonatot, át a tarlón a vasút felé. Port rugdalunk a lábunkkal, szélben bólogató száraz kórókatonákat győzünk le fakarddal, kis lábaiknak ez a távolság már a messzeség. Megborzoljuk lelkünket egy beérkező személyvonat csattogásával, a vasutas is ráncba szedi magát, észreveszi, hogy őt nézzük. Irány vissza, elég pár biztató szó. Szemben az erdőnek nevezett fasor, az ösvény kijáratánál két alak bujkál színes ruhákban. Előbukkan még kettő, akik elbújtak előugranak, talán gyerekek játszanak. Közeledünk egymás felé, a mozdulataikon, lépteiken észrevehető feszültség, - bennem is – a kicsinyek örülnek, hogy végre valakivel találkozunk. Kamaszok. Két fiú és két lány. A viselkedésük nem valami meggyőző, olyasféle „akarom” határozottság, amit az ittas, vagy bedrogozott ember erőltet magára, általában kevés sikerrel. Próbálok gyorsan túl lenni rajta., rángatom a gyerekeket, szemből lesunyt fejek, köszönés, műmosoly a kicsiknek, köszönöm. Hiba a számításban, egyikőjük ismerős, az enyémek megragadják a kezét, húzzák:
- Gyere velünk játszani!
- Majd máskor – hazudja, kínjában nem néz sehová, a másik három várja, de az enyémek megkötik. Talán felrémlik benne – lehet jobb volna itt ezekkel a kicsinyekkel tölteni az időt – de ez elvetendő, mit szólnának a többiek? S megindul.
A hároméves koszos kis gyenge kéz húzza, cibálja a pirosra mázolt körmű tizenévesét, küzdenek, erővel kibontja a tenyeréből, elszakadnak. Megyünk a magunk útján tovább az erdei ösvényen, kerülgetjük a szemetet:
- Majd jönni fog játszani? – kérdezgetik, s én azt mondom:
- Lehet.
Nem szabadna hagynom, hogy mindez kedvemet szegje, tovább is állnék, de előtte látcsövemmel rápillantok a modernkori földművelők mellett futó száz méternyi cserjésre, ahol tavaly sok szajkót és egyéb röpködő csodát fedeztem fel.
Füst gabalyodik a bokrok mögül. Nem, nem mögüle… belőle, már látom is amint az egyik „traktorbajnok” gyors lépésekkel távolodik onnan. Felgyújtotta. A keleti szél belemar a lángokba, mintha harcolni akarna ellenük, s már-már sikerül is füstté aszalnia a növekvő lángokat. De amint alábbhagy a nyomás, a vörös ördögök felülkerekednek és félelmes magasságba, a bozót fölé tornyosulva rávetik magukat minden éghetőre.
Kell még egy darabka föld, ültetni a gyomirtót, nem szükséges, hogy védje a széltől, hótól a barázdákat, s madarak, vaddisznók eszedbe sem jutottak. Beszántjuk ezt a darabot is. A hamu jó a földnek. A miénk is jó lesz majd. A tűztől való elemi félelem is hiányzik már belőlünk?
A materialisták szerint a vallásos félelem is valahol a tűzben gyökeredzik, ezen is túl lehet lépni?
Még ilyen messziről is megdöbbentő és lenyűgöző ez a pusztulás. S csak azért nem halálos a rettegés, mert tudható, hogyha vége a cserjésnek, akkor a végzetük is elhamvad. Nem várom meg.
Megkeseredek, hogy az első igazi tavaszi napom így kezdődik. Visszafelé a tó mellett visz az út. A volt tó mellett, ami idén már csak sáros meder, jövőre pedig gaztenger. Otthon a rádió kinyögi, hogy a fecskék sem jönnek az idén, a nagyja elpusztult itt és ott, ettől és attól. Becsukom az ajtót. Gondoltam, hogy egyszer nem jön majd el a tavasz. De nem hittem magam sem, a képzeletemben úgy élt ez, hogy nem hajtanak ki a fák, a fű, nem bújnak elő a legyek, szúnyogok s méhek. Fátyol takarja a napot. Ez így sokkal rosszabb, hamis, mert nyugalomról és szellőről suttog, s maradt még szajkó is, fecske is talán.
A délután szebben indul, a gyerekek magukkal cibálnak az erdőbe, így ha rájuk figyelek, s nem a lábunk alatt tipródó szemétre, akkor kikelet van. Kiérünk a fasorból, nézzük meg a vonatot, át a tarlón a vasút felé. Port rugdalunk a lábunkkal, szélben bólogató száraz kórókatonákat győzünk le fakarddal, kis lábaiknak ez a távolság már a messzeség. Megborzoljuk lelkünket egy beérkező személyvonat csattogásával, a vasutas is ráncba szedi magát, észreveszi, hogy őt nézzük. Irány vissza, elég pár biztató szó. Szemben az erdőnek nevezett fasor, az ösvény kijáratánál két alak bujkál színes ruhákban. Előbukkan még kettő, akik elbújtak előugranak, talán gyerekek játszanak. Közeledünk egymás felé, a mozdulataikon, lépteiken észrevehető feszültség, - bennem is – a kicsinyek örülnek, hogy végre valakivel találkozunk. Kamaszok. Két fiú és két lány. A viselkedésük nem valami meggyőző, olyasféle „akarom” határozottság, amit az ittas, vagy bedrogozott ember erőltet magára, általában kevés sikerrel. Próbálok gyorsan túl lenni rajta., rángatom a gyerekeket, szemből lesunyt fejek, köszönés, műmosoly a kicsiknek, köszönöm. Hiba a számításban, egyikőjük ismerős, az enyémek megragadják a kezét, húzzák:
- Gyere velünk játszani!
- Majd máskor – hazudja, kínjában nem néz sehová, a másik három várja, de az enyémek megkötik. Talán felrémlik benne – lehet jobb volna itt ezekkel a kicsinyekkel tölteni az időt – de ez elvetendő, mit szólnának a többiek? S megindul.
A hároméves koszos kis gyenge kéz húzza, cibálja a pirosra mázolt körmű tizenévesét, küzdenek, erővel kibontja a tenyeréből, elszakadnak. Megyünk a magunk útján tovább az erdei ösvényen, kerülgetjük a szemetet:
- Majd jönni fog játszani? – kérdezgetik, s én azt mondom:
- Lehet.
Dunaújváros, 2009.04.29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése