Két pad állt egymás mellett, a felém közelebb eső üresen, a szándék bennem pedig egy pillanat alatt megszületett. Ötven körüli sovány férfi öltönyben, szemüveg és valahonnan az ujjai közül füst táncol felfelé. Olyan tanárember-féle. Leülök.
A -szép időnk van- frázis következne, de nem jöhet, mert minden odaérő gondolatot lerombol egy hang. A zsebébe nyúl és előhúz valami ultramodern telefont, ami annyira nem illik sem őhozzá, sem a helyzethez, mintha legalábbis egy revolvert vett volna elő. Ütős hangszerek digitális hangja tör fel a csillogó masinából. Percussion. Beleszól:
-Halló.
Egy, kettő, három, négy másodperc…
-Halló.
Egy, kettő, három, négy…
-Halló.
Már csak három másodperc.
-Halló.
Egy, kettő, három…
Kicsit, de tényleg csak egy kicsit feszültebben: Halló!
Nincs válasz.
Egy, kettő, három… halló!
Ezt nem bírom, felállok, el innen. Ül tovább, a kezére ég a cigaretta, távolodok, de hallom:
-Halló, ki az? De nem teszi le. Halló.
Ettől a meg nem valósult beszélgetéstől lendületet kapok, fizikait, szinte lóerő-hegyeket fejtek ki a babakocsi kerekeire, ami belülről azért mégiscsak a béke szigete. Legalábbis amíg mozgásban tartom.
Igen, ezt a fekete ruhás nénit már láttam az előbb, a kórház bejáratánál. Hetven, nyolcvan év, megtört csoszogás, végtelenül lassúnak tűnő, de mégis határozott haladás. Az arcán ködösen valami rettenetes, de csak nagyon rövid ideig merek ránézni.
Szinte biztosra veszem – meghalt a papa.
Rosszul lett, mentő, aztán telefon, vagy üzenet: meghalt a bácsi, tessék bejönni a kórházba. Persze valahol már várta, csak titokban remélte, hogy ő lesz az első. A halált körülírta magában. Hirtelen semminek nincs jelentősége, a kis ház, a szerszámok, még a kutya is gazdátlan lett. Megbomlott valami. De menni kell. Hátha. Bizonyosság kell. A szögek verte sebbe mártott ujj. Utána lehet összeroskadni, vagy ami jön. Addig nem. Meghalt a papa.
A fekete ruha szerencsére rendben, nemrég volt rajta, valami falubeli ment el közülük, hát nosza, öltözzük fel megint. A kis fekete táskában minden benne van ami kellhet, egy pohár vizet iszik, s eléri még a buszt, ami a városba viszi. Ó utazás, eltáncol a szem, a gondolat, emberek, zajok, szagok, összpontosítás, csak el ne essen amikor le- s felszáll. Segítő kezek markolják, a táska, jaj, nehogy meglopják, de a vállán van még. Észre sem veszi, de egyre jobban siet. Csoszogása ritmusa gyorsul, a keze minduntalan kapaszkodót, támaszt keres. Mert a bot otthon maradt. Elfelejtette? Vagy a városba mégse induljon az ember bottal? Mindegy is. Otthon van, várakozva nekidől a széknek, kampós végével ragaszkodik, nem kellesz már…
A kórház labirintus, s amint belép meglassul. Itt van, megérkezett. Az ujjak a félretolt lepelhez érnek, s megtorpannak a seb előtt. Kell a bizonyosság? Eszébe jut merre kell menni, és az is, hogy senki sincs, akinek szólhatna. Nincs gyermek, rokonok se már. Senki. Belép. Kérdések, válaszok, sóhajok – hát, igen, sajnos, de nem szenvedett, haza akart menni, de nem lehetett, sóhajok – erre tessék, egy szék, pohár víz. S az ujj a sebben. Eleven. Meleg. Élő. De ez itt halott, hideg, alig ismer rá, de mégiscsak ő, alszik, csak alszik, csak alszik, alszik – sorolja magában. Összeroskad. Talán sír is, de csak úgy hetven-nyolcvan éves módon, halkan, felcsukló hanggal, kezét a szája elé emelve… tessék leülni. Pohár víz. Mindenre jó. Elcsendül. Aláírás.
Ó Uram! Ránézek az ujjamra, mely bebocsájtatott Beléd, megvan a bizonyosság. Eddig is megvolt, csak a világ bezárta valami száraz héjba, amitől nem tudott megfakadni, de már él. A pohár víz. Az a vízköves, ósdi üvegpohárban lötyögő, klóros, langymeleg víz. S mikor kilép a kórházból már nincs tovább.
Elindul jobbra. Elfér egy szűkösen parkoló autó mellett. S nincs kedve hazamenni. Kihez, és miért? Süt az áprilisi nap, s a fekete ruha izzasztóvá kezd válni, átmegy a túloldalra. Valamikor régen már jártak itt, és akkor is szép volt a folyó, innen fentről. A gyárat valahogy kizárja a szem és az agy a képből, a túlparton virít a repce, valahol mentő vijjog. Ettől újra magához tér, és tovább halad a sétányon. Az apró fehér kavicsok meg-megcsikordulnak a talpai alatt, az arra sétálókat észre sem veszi. Csak néz le a Dunára. Meg-megáll, fúj egyet, keze zsebkendőt kutat a fekete táskában. Letér a kavicsos útról, a meredély szélén megy tovább, a rigók elugrálnak előle, s az a babakocsit toló ember is miért pont erre jön? Mi hajtja, a buszmegálló nem erre van, kissé szédeleg az éhségtől, hova megy? Kapaszkodó. A lépcsőlejáró korlátján megáll a keze. Lefelé félelmetes mélységbe tartó, több száz szűk lépcsőfok. Meghalt a papa.
Elindul. Egy éppen felérő, lihegő középkorú nő, értetlenkedve nézi, de itt a – segíthetek – kérdés is nevetségesnek hatna, ki akarna egy órát tölteni azzal, hogy egy láthatóan céltalanul tipegő öregasszonyt végigléptet lépcsőről-lépcsőre… Mégha fölfelé jönne. Három idősebb ember fut a sétányon, s hirtelen úgy tűnik, mintha valakit keresnének. A néni már lentebb ért – nem láthatják. Szólni kellene, de megállnak, nevetnek, tornamozdulatokra hasonlító karcsapások, nem keresnek senkit. S már túl van a felén, visszanézni nem mer, fölfelé már nem bírná, csak lefelé tovább. Egyszerűen más megoldást nem képes találni. Harcol a lépcsőkkel, minden fok egy külön csata, koncentráció, összeszorított fogak, két kézzel a korlátba kapaszkodva, s pihenő. Félperces pihenő, minden ötven lépcső után. Megállás. A gondolatok rendeződnek. Meghalt a papa.
Tovább le… a lábai fáradhatatlanul keresik a következő mozdulatot, mintha szemük lenne, s a kezei kissé lemaradva markolásszák a zöld korlátot. Messze még a vége, s ekkor valami történik.
Valaki láthatatlanul elcsippent egy fél másodpercet és néhány millimétert. Elveszett. Érzi azt a hideg fuvallatot, amit a magatehetetlenül leeső ember érezhet csak. Kezeit védekezően a táskára szorítja, néhány nagyobb huppanás és koppanás, itt-ott nyilalló fájdalom, és a zuhanó vérnyomás zakatolkása a fejben, mindez kíméletlenül lassan, de végzetesen. Fekszik és bár kényelmetlen és iszonyúan fáj is, de tehetetlen, mindenki messze, mozdulatra pedig képtelen. Mi lesz, jaj? Órák óta most először kérdezi ezt magától, a – mi lesz – helyét az agyában üresség, és halálvágy töltötte ki. Szomorúság, mert már nem vetheti magát a Dunába? Bizonyosság, hogy Valaki közbelépett?
Végre. Negyedóra alatt sikerült megbeszélni, hogy hol találkozzanak, ráadásul egyikőjük sem tudja hogyan lehet ezt a vacak, új mobilt felhangosítani. S hiányzik ez nekem? Bele fogok izzadni az ingbe, mire leérek. Nem, most nem gyújtok rá indulás előtt, valahol olvasta, hogy akkor károsabb, ha kitágul a tüdő. Vagy pont utána nem kellene? Mindegy. Most előtte nem fog. Elindul a sétányon jobbra, csikorog a kavics a cipőtalpa alatt, ahogyan néhány perce a fekete ruhás öregasszony lábai alatt is morzsolódtak, kicsit sietősebbre veszi. Itt a lejáró, próbál figyelni a ritmusra, ha valaki véletlenül meglátja, akkor vegye észre, hogy még jó kondiban van.
A második pihenő után számolni kezdi a lépcsőket, a számok megnyugtatják, s elő is rukkolhat vele az ember – leszaladtam már négy-ötszáz lépcsőfokot. Megpillantja.
Nincs vér, csak a fekvő öregasszony sötét ruhájának sziluettje. Mit csináljon? Lehet nem is él már, meg kellene nézni… nem, itthagyni nem lehet, eszébe jut a telefon. Széthúzza, percussion, a ketyere életre kel, ugye, bármikor előállhat egy ilyen helyzet - a technikába vetett hit bizonyossága. Tárcsáz, mentők, s a diszpécser hosszas kérdései, az idő pereg, igen talán ha lentről közelítik meg a helyet, úgy rövidebb.
Megérinti az öreg, ráncos nyakat, a nyaklánc vonala megtörve, meleg, elrántja a kezét, a bizonyosság öröme újra, s valami boldog hősies elégedettség. Elképzeli, hogy miután elvitték az öreget, felhívja a feleségét – ne haragudj, hogy megvárattalak, csak tudod megmentettem egy életet…
Nem emlékezett hogyan került a kórházi szobába, de megnyugtató érzés itt lenni, kicsit elszégyelli magát, mikor észreveszi, hogy nem a fekete ruha van rajta, ki öltöztette át? S a táska? Nem látja sehol, de minek is, elfáradt már bármit is tenni önmagáért, majd valakik csak gondoskodnak róla így is. Eszébe jut az otthoni polcon a Bibliája, jó lenne most felütni valahol, csak úgy találomra, csillapítani ezt a lebegést, a valóság, a jövő és a fájdalom között. Valahogy könnyebb így.
Isteni szerencséje volt a néninek, miért tetszett oda lemenni, miért nem tetszett segítséget kérni, rosszabbul is végződhetett volna, csoda, hogy odáig leért… csoda. Mindezt végighallgatni a nővérek szájából, a táska előkerült, egy arra járó férfi talált rá, nem tudják a nevét. S tud aludni, ettől erőre kap, ébredezni kezd benne a vágy az otthon után. A papa is itt van valahol, intéznivalók garmadája, de már talpra tud állni. A vízbe akarta vetni magát. Öngyilkos akart lenni. Elvesztette az eszét? Hiszen rengeteg dolga van még, élni meg muszáj. A kutya, a kert, a temetés, s minél inkább növekszik benne a vágyakozás, úgy lassúodik a gonosz idő.
De hiába csimpaszkodnak az óramutatók, elfogynak. S mikor újra kilép a kórházkapun, bizonyosság van és cél. A szomszédok kicsit majd sajnálják, s kérdik majd, mit kerestél te a lépcsőn? S ő majd azt fogja válaszolni, hogy nyugtot keresett a gyászhír után, és az nem lesz hazugság.
Két slukk közt egy mondat, ahogyan meséli a történetet –és még jó, hogy volt nálam telefon – de a feleségét láthatólag nem hatja meg annyira az esemény, mint ahogy elvárta volna. Eszébe sem jut, mit akarhatott ott egy ilyen öreg ember, talán meg kellene keresnie a kórházban, ő legalább értékelnél amit tett.
Hívogat a Duna, de nem mehetünk.
Dunaújváros, 2009 tavasz
-Halló.
Egy, kettő, három, négy másodperc…
-Halló.
Egy, kettő, három, négy…
-Halló.
Már csak három másodperc.
-Halló.
Egy, kettő, három…
Kicsit, de tényleg csak egy kicsit feszültebben: Halló!
Nincs válasz.
Egy, kettő, három… halló!
Ezt nem bírom, felállok, el innen. Ül tovább, a kezére ég a cigaretta, távolodok, de hallom:
-Halló, ki az? De nem teszi le. Halló.
Ettől a meg nem valósult beszélgetéstől lendületet kapok, fizikait, szinte lóerő-hegyeket fejtek ki a babakocsi kerekeire, ami belülről azért mégiscsak a béke szigete. Legalábbis amíg mozgásban tartom.
Igen, ezt a fekete ruhás nénit már láttam az előbb, a kórház bejáratánál. Hetven, nyolcvan év, megtört csoszogás, végtelenül lassúnak tűnő, de mégis határozott haladás. Az arcán ködösen valami rettenetes, de csak nagyon rövid ideig merek ránézni.
Szinte biztosra veszem – meghalt a papa.
Rosszul lett, mentő, aztán telefon, vagy üzenet: meghalt a bácsi, tessék bejönni a kórházba. Persze valahol már várta, csak titokban remélte, hogy ő lesz az első. A halált körülírta magában. Hirtelen semminek nincs jelentősége, a kis ház, a szerszámok, még a kutya is gazdátlan lett. Megbomlott valami. De menni kell. Hátha. Bizonyosság kell. A szögek verte sebbe mártott ujj. Utána lehet összeroskadni, vagy ami jön. Addig nem. Meghalt a papa.
A fekete ruha szerencsére rendben, nemrég volt rajta, valami falubeli ment el közülük, hát nosza, öltözzük fel megint. A kis fekete táskában minden benne van ami kellhet, egy pohár vizet iszik, s eléri még a buszt, ami a városba viszi. Ó utazás, eltáncol a szem, a gondolat, emberek, zajok, szagok, összpontosítás, csak el ne essen amikor le- s felszáll. Segítő kezek markolják, a táska, jaj, nehogy meglopják, de a vállán van még. Észre sem veszi, de egyre jobban siet. Csoszogása ritmusa gyorsul, a keze minduntalan kapaszkodót, támaszt keres. Mert a bot otthon maradt. Elfelejtette? Vagy a városba mégse induljon az ember bottal? Mindegy is. Otthon van, várakozva nekidől a széknek, kampós végével ragaszkodik, nem kellesz már…
A kórház labirintus, s amint belép meglassul. Itt van, megérkezett. Az ujjak a félretolt lepelhez érnek, s megtorpannak a seb előtt. Kell a bizonyosság? Eszébe jut merre kell menni, és az is, hogy senki sincs, akinek szólhatna. Nincs gyermek, rokonok se már. Senki. Belép. Kérdések, válaszok, sóhajok – hát, igen, sajnos, de nem szenvedett, haza akart menni, de nem lehetett, sóhajok – erre tessék, egy szék, pohár víz. S az ujj a sebben. Eleven. Meleg. Élő. De ez itt halott, hideg, alig ismer rá, de mégiscsak ő, alszik, csak alszik, csak alszik, alszik – sorolja magában. Összeroskad. Talán sír is, de csak úgy hetven-nyolcvan éves módon, halkan, felcsukló hanggal, kezét a szája elé emelve… tessék leülni. Pohár víz. Mindenre jó. Elcsendül. Aláírás.
Ó Uram! Ránézek az ujjamra, mely bebocsájtatott Beléd, megvan a bizonyosság. Eddig is megvolt, csak a világ bezárta valami száraz héjba, amitől nem tudott megfakadni, de már él. A pohár víz. Az a vízköves, ósdi üvegpohárban lötyögő, klóros, langymeleg víz. S mikor kilép a kórházból már nincs tovább.
Elindul jobbra. Elfér egy szűkösen parkoló autó mellett. S nincs kedve hazamenni. Kihez, és miért? Süt az áprilisi nap, s a fekete ruha izzasztóvá kezd válni, átmegy a túloldalra. Valamikor régen már jártak itt, és akkor is szép volt a folyó, innen fentről. A gyárat valahogy kizárja a szem és az agy a képből, a túlparton virít a repce, valahol mentő vijjog. Ettől újra magához tér, és tovább halad a sétányon. Az apró fehér kavicsok meg-megcsikordulnak a talpai alatt, az arra sétálókat észre sem veszi. Csak néz le a Dunára. Meg-megáll, fúj egyet, keze zsebkendőt kutat a fekete táskában. Letér a kavicsos útról, a meredély szélén megy tovább, a rigók elugrálnak előle, s az a babakocsit toló ember is miért pont erre jön? Mi hajtja, a buszmegálló nem erre van, kissé szédeleg az éhségtől, hova megy? Kapaszkodó. A lépcsőlejáró korlátján megáll a keze. Lefelé félelmetes mélységbe tartó, több száz szűk lépcsőfok. Meghalt a papa.
Elindul. Egy éppen felérő, lihegő középkorú nő, értetlenkedve nézi, de itt a – segíthetek – kérdés is nevetségesnek hatna, ki akarna egy órát tölteni azzal, hogy egy láthatóan céltalanul tipegő öregasszonyt végigléptet lépcsőről-lépcsőre… Mégha fölfelé jönne. Három idősebb ember fut a sétányon, s hirtelen úgy tűnik, mintha valakit keresnének. A néni már lentebb ért – nem láthatják. Szólni kellene, de megállnak, nevetnek, tornamozdulatokra hasonlító karcsapások, nem keresnek senkit. S már túl van a felén, visszanézni nem mer, fölfelé már nem bírná, csak lefelé tovább. Egyszerűen más megoldást nem képes találni. Harcol a lépcsőkkel, minden fok egy külön csata, koncentráció, összeszorított fogak, két kézzel a korlátba kapaszkodva, s pihenő. Félperces pihenő, minden ötven lépcső után. Megállás. A gondolatok rendeződnek. Meghalt a papa.
Tovább le… a lábai fáradhatatlanul keresik a következő mozdulatot, mintha szemük lenne, s a kezei kissé lemaradva markolásszák a zöld korlátot. Messze még a vége, s ekkor valami történik.
Valaki láthatatlanul elcsippent egy fél másodpercet és néhány millimétert. Elveszett. Érzi azt a hideg fuvallatot, amit a magatehetetlenül leeső ember érezhet csak. Kezeit védekezően a táskára szorítja, néhány nagyobb huppanás és koppanás, itt-ott nyilalló fájdalom, és a zuhanó vérnyomás zakatolkása a fejben, mindez kíméletlenül lassan, de végzetesen. Fekszik és bár kényelmetlen és iszonyúan fáj is, de tehetetlen, mindenki messze, mozdulatra pedig képtelen. Mi lesz, jaj? Órák óta most először kérdezi ezt magától, a – mi lesz – helyét az agyában üresség, és halálvágy töltötte ki. Szomorúság, mert már nem vetheti magát a Dunába? Bizonyosság, hogy Valaki közbelépett?
Végre. Negyedóra alatt sikerült megbeszélni, hogy hol találkozzanak, ráadásul egyikőjük sem tudja hogyan lehet ezt a vacak, új mobilt felhangosítani. S hiányzik ez nekem? Bele fogok izzadni az ingbe, mire leérek. Nem, most nem gyújtok rá indulás előtt, valahol olvasta, hogy akkor károsabb, ha kitágul a tüdő. Vagy pont utána nem kellene? Mindegy. Most előtte nem fog. Elindul a sétányon jobbra, csikorog a kavics a cipőtalpa alatt, ahogyan néhány perce a fekete ruhás öregasszony lábai alatt is morzsolódtak, kicsit sietősebbre veszi. Itt a lejáró, próbál figyelni a ritmusra, ha valaki véletlenül meglátja, akkor vegye észre, hogy még jó kondiban van.
A második pihenő után számolni kezdi a lépcsőket, a számok megnyugtatják, s elő is rukkolhat vele az ember – leszaladtam már négy-ötszáz lépcsőfokot. Megpillantja.
Nincs vér, csak a fekvő öregasszony sötét ruhájának sziluettje. Mit csináljon? Lehet nem is él már, meg kellene nézni… nem, itthagyni nem lehet, eszébe jut a telefon. Széthúzza, percussion, a ketyere életre kel, ugye, bármikor előállhat egy ilyen helyzet - a technikába vetett hit bizonyossága. Tárcsáz, mentők, s a diszpécser hosszas kérdései, az idő pereg, igen talán ha lentről közelítik meg a helyet, úgy rövidebb.
Megérinti az öreg, ráncos nyakat, a nyaklánc vonala megtörve, meleg, elrántja a kezét, a bizonyosság öröme újra, s valami boldog hősies elégedettség. Elképzeli, hogy miután elvitték az öreget, felhívja a feleségét – ne haragudj, hogy megvárattalak, csak tudod megmentettem egy életet…
Nem emlékezett hogyan került a kórházi szobába, de megnyugtató érzés itt lenni, kicsit elszégyelli magát, mikor észreveszi, hogy nem a fekete ruha van rajta, ki öltöztette át? S a táska? Nem látja sehol, de minek is, elfáradt már bármit is tenni önmagáért, majd valakik csak gondoskodnak róla így is. Eszébe jut az otthoni polcon a Bibliája, jó lenne most felütni valahol, csak úgy találomra, csillapítani ezt a lebegést, a valóság, a jövő és a fájdalom között. Valahogy könnyebb így.
Isteni szerencséje volt a néninek, miért tetszett oda lemenni, miért nem tetszett segítséget kérni, rosszabbul is végződhetett volna, csoda, hogy odáig leért… csoda. Mindezt végighallgatni a nővérek szájából, a táska előkerült, egy arra járó férfi talált rá, nem tudják a nevét. S tud aludni, ettől erőre kap, ébredezni kezd benne a vágy az otthon után. A papa is itt van valahol, intéznivalók garmadája, de már talpra tud állni. A vízbe akarta vetni magát. Öngyilkos akart lenni. Elvesztette az eszét? Hiszen rengeteg dolga van még, élni meg muszáj. A kutya, a kert, a temetés, s minél inkább növekszik benne a vágyakozás, úgy lassúodik a gonosz idő.
De hiába csimpaszkodnak az óramutatók, elfogynak. S mikor újra kilép a kórházkapun, bizonyosság van és cél. A szomszédok kicsit majd sajnálják, s kérdik majd, mit kerestél te a lépcsőn? S ő majd azt fogja válaszolni, hogy nyugtot keresett a gyászhír után, és az nem lesz hazugság.
Két slukk közt egy mondat, ahogyan meséli a történetet –és még jó, hogy volt nálam telefon – de a feleségét láthatólag nem hatja meg annyira az esemény, mint ahogy elvárta volna. Eszébe sem jut, mit akarhatott ott egy ilyen öreg ember, talán meg kellene keresnie a kórházban, ő legalább értékelnél amit tett.
Hívogat a Duna, de nem mehetünk.
Dunaújváros, 2009 tavasz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése