2011. szeptember 6., kedd

CÍM HELYETT KÉP 5.


Az eszem már az udvaron, de én még ülök és majszolok valami még nem túl rossz ízű kihűlt maradékot. Kintről hallottam valami zajt, ami nem is csoda, mert még titkolni sem próbálták azok hárman, hogy a kertemben járnak. A tudat megnyugtat - nem mernek bejönni, legföljebb az ablakon néznek be, másrészt túl a nyolcvanon valahogy nem is érdekelne. Éhesek vagy csak keresgélnek? Remélem éhesek - és jóízűt harapok a némileg már megbarnult belsejű almából. Az ablakon kevés fény szűrődik be - a határba néz - és ilyentájt már hamarabb sötétedik.
Valamit fölborítanak odakint, talán az esővizes hordó, üresen kong, s ahogy gurul az udvar letaposott földjén, szinte érzem, ahogy rezgeti idebent a padlót. A hordóm. És görgetik tovább. Mert ha csak felborították volna, de el akarják vinni. Az alma még harcol a számban a fogsorommal, de lassan győzedelmeskedek, a kicsorduló lé kellemesen bizsergeti a gégém.
Egyre szemtelenebbek, lehet azt gondolják, hogy nem vagyok itt? De hát hol a fenében lehetnék? Kutyám sincs már, csak az ól, meg ez a vén kandúr valahol, de őkelmét is ritkán látom. Az akarat elér a lábamig, lenézek, a döntés megszületett és feltápászkodok. Szinte jólesik.
Hangosan röhögnek valamit, két csosszanással a konyhaküszöb előtt állok. Nem szeretem a konyhát, így nem. Hideg és büdös, mintha kiborult avas olajjal lenne bepárállva. Belépek s mindjárt a kisablaknál a kezem. Elhúzom lassan azt a kis újságpapírfecnit, ami leszakadt legutóbb, hogy kikukkanthassak. Tényleg hárman vannak, és olyan közel a házhoz, hogy visszahőkölök az ablaktól. Nem néznek ide. Nem létezek a számukra. Egy utánfutóra igyekeznek felerőszakolni a hordót. Az esővizes hordómat. Néhány deszka meg lécdarab is rajta meredezik, mást nem sok mindent találhattak. Elképzelem, hogy jön egy zivatar, a rozsdás ereszből végigömlik a víz a fal tövénél, tovább áztatva az egyébként is mállott vakolatot, végigcsorog a járdán, dagasztva a sarat, nem lesz mosdóvizem, locsolni sem fogok tudni. A fenébe.
Végigzongorázom magamban a lehetőségeket, ettől szinte melegem lesz, de álldogálni fárasztó, ráadásul a konyha levegője is fullaszt. Még egyszer kikukkantok. Két „kolléga” éppen a kamraajtót próbálja leemelni, a harmadik feszítővassal igyekszik alulról segíteni. Valami káromkodásféle vonaglik meg a szám szélén. Ez így már sok. Kezdem elveszíteni a nyugalmam.
Talán tíz vagy tizenöt éve történhetett, hogy először betörtek hozzám, akkor nem hagytam magam. A kutyával fizettem a bátorkodásomért. Kár volt, talán ennyiért még fölöslegesebb bármit is tenni. Leemelem a szemüvegem, a fény felé tartom, átnézek rajta. A karcolások és ujjlenyomatok – főleg az orrnyeregnél – átláthatatlan réteget képeznek, kihúzom az ingem alját, megtörlöm. Próbálok tervet szőni, de nincs semmi ötletem. Telefonom nincs. Várok – és megvárom míg elbontják a fejem fölül a házat. Ha nem ma este, akkor holnap. Szólni nem tudok senkinek. Ha kilépek, talán visszalökdösnek: - Maraggyík papa... vagy: - Takaroggyá vissza!
Nehezen szembesülök a tehetetlenségemmel. Kettőt gombolok a zakómon kifelé. Végigszántok a jobbommal az államon. Kellemesen szúrnak a serték. A kályha mellé visszaülés lehetősége is csábító, a formára kiült rongyok a karosszékben – mint valami alom. A szemem bejárja a szobát – az asztalról elkapom a tekintetem, a rendetlenség itt koncentrálódik. A ruhásszekrény, a láda, a fényképek a falon. A kályhacső, kicsit csálén áll, de látszik, valamikor fehér, zománcozott volt. Az ajtó.

Ekkor éktelen hangon visítani kezd a macska. Fülsértő vajákolása túl gyorsan halkul. Nem harcol, hanem meghal. Tudom. Az öreg kandúr. Biztos a kamrában kutakodott vagy csak aludt és az udvar felé akart kiszaladni. A konyhában vagyok, az újságot elrántom, leszakad egy darab. Az egyik ember a letépett ajtót támasztja, a másik a feszítővas két végén áll, alatta pedig a macska nyaka. A hátsó testfele vergődik az állatnak, hangot már nem ad, a szemei céltalanul egy irányba révednek. A harmadikat nem látom.
Kihúzom a ruhásszekrény alsó fiókját, kiveszem a dobozt, a kendőből kicsomagolom a pisztolyt, a szememhez emelem, valószínűtlenül újnak hat a kezeimben. Töltve van, felrántom, száraz klattyanással élesbe és indulok kifelé. Csak az jár a fejemben, hogyha meglátom a jelenetet és nem lesz üveg köztem és a valóság közt, akkor is csak a levegőbe lőjek. Lenyomom a kilincset, megrántom az ajtót, de hiába erősen, az alja felakad a padlón, alig férek ki a résen. Jobbra vannak tőlem, kilépek a lépcsőre, felemelem a fegyvert és megrántom a ravaszt. Iszonyút csattan, villan és csattan, villan és csattan. A harmadik lövés után a füst megcsiklandozza az orrom.
Hang nélkül rohantak el, mindent hátrahagyva. A kandúron ott a feszítővas, talán még él, úgy látom zihál is talán, de menthetetlen. Az utánfutó idegennek hat az udvaron, a pisztolyon megizzadt a kezem, eltenni még nem merem. Csend ül a környéken, mintha semmi sem történt volna. Csak a macska meg az utánfutó. A fegyvert a zsebembe tolom, lenyitom a pótkocsi hátulját, a hordó hangosan legurul, megfogom a vonórudat, megrántom, a deszkák lesuppannak a földre. Gurítom kifelé az útra. Valahol ott áll az autó is, látni is vélem, de nem érdekel, az árokpartnál megállok vele. Igyekszem nem túl rendesen otthagyni, kicsit csálén, magam sem tudom miért. Bosszú.
Visszamegyek, a hordót visszaállítom az eresz alá, ahogy lehajolok a pisztoly a földre esik. Felemelem. A kezemmel megtörölgetem és visszarakom. A kandúr nem zihál már, bemegyek a kamrába ásóért, lapátért, megbillen a lábam alatt a leszedett deszkaajtó, majdnem elesek. Visszanézek a sötét kertre. A házra. Én se félnék egy ilyen házba betörni, törékeny öregember-ház. Meztelen, foghíjas cseréptető.
Hátul nagyon sötét van, csapkodok a gazban egy kis helyet, hogy áshassak. Hamar kész, nem túl mély, de megteszi. A lapáttal felveszem a macskát és a gödörbe csúsztatom, olyan ernyedt, hogy szinte folyik, elterül a lyuk alján. Az első pár lapát föld súlya alatt még sóhajt egyet a mélyben, a tüdejéből utoljára felszakadó hang örökre elbúcsúztatja tőlem az öreg kandúrt.
Ahogy kiérek a kamra mögül, rémület telepszik a testemre – egy rendőrautó áll az úton az utánfutó mellett. Nem villog, de biztosra veszem, valaki bejelentette, hogy lövéseket hallott. A revolver húzza a zsebem, de eldobni nem merem, túl késő, így elindulok az utca felé. Letámasztom a szerszámokat a kamra mellé, az akarat ficánkol bennem, hogy letakarítsam őket és a helyére bevigyem – de a „közeg” kintről már észrevett.

- Mit áskál ilyenkor, öreg? - kérdezi, aránylag kedvesen.

- Megdöglött a macska, azt kapartam el hátul.
- Ja, az más, öreg volt már, mi?
- Az.
- Ez a futó miért áll itt maga előtt?

Kinézek az utcára, a betörők autója már eltűnt, csak a rendőrkocsi dereng mellettem.

- Nem az enyim, nem tudom. Majd érte jönnek.

Megsercen a rádió a műszerfalon, a rendőr szinte barátian emeli a kezét.

- Akkor jó éjt öreg – és már lép is az autóhoz.

- Jó éjt.

Bemegyek a házba, de nem bírok maradni, kimegyek a lépcsőhöz a bejáratnál. Leülök, a fegyver koppan a betonon, ahogy a zakóm zsebe leér. Nézek hátra a kertre, próbálom összerakni az események darabkáit, és valahol mélyen bennem kiáltozik egy MIÉRT is.
Még tíz perc sem telik el és halkan – szinte alapjáraton kotyogva, alig derengő fényszórókkal – visszatér a betörők kocsija. Biztosan a rendőrt figyelték, tőlem biztonságban érezték magukat az autóban, így visszajöttek az utánfutóért. Először felbizsereg bennem egy kis félelem, de aztán valami hideg közöny telepszik rám, fáradt is vagyok felállni. Odatolatnak az utánfutóhoz, kicsi tétovázás után egyikőjük - szinte meggörnyedve - kiszáll és a vonóhoroghoz lép. Tudom, hogy lát, lesunyja a fejét, ráakasztja a futót és visszalép az autó ajtajához. Rám néz és bólint.
Nem, nem annak bólint akihez betört. Nem annak aki elzavarta, nem a macskának meg a letépett ajtónak. Csak egy vénembernek, úgy nyolcvanon túl. Egy öregnek aki kiült, estét nézni a háza elé. Most már bemegyek, kavargok magamban, talán mosolygok is.
Nem esik már jól a maradék, visszaülök a rongyokra, az ajtót nyitva hagyom. Végtelen fáradtság húzza a szemeim. A pisztolyt – már csak gondolatban – visszacsomagolom a kendőbe és megsimogatom az öreg kandúrt.


2011. augusztus 8., hétfő

CÍM HELYETT KÉP 4.


Simogat ez a szél. Májusi. Beleborzongok, de mikor arrébb mozdítja a fa ágait, és néhány pillanatra ott bekukkant a napfény, pont elég meleget kapok.
Az őszapók sipongásába, a levélsusogásba olykor-olykor belerondít valami öreg pártkatona dörmögése, káromkodásféle lehet, tömbház. A nyitott erkélyajtóra erősített megsárgult függönydarab mögül károg valamit, az asszony is válaszol, krákogás, köpés, első emelet.
Elindul egy autó mellőlem, verébcsivitolás.
A másik oldalon átlátni a folyam túlpartjára, fakózöld szántók, fás ligetek.

Tompa bumm.

Érződik a becsapódás elementáris ereje, a túlpart egyszerűen feldomborodik, felemelkedik.
Elmegy mellettem egy autó.

Káprázat.

Egy járókelő megáll, s arra néz. Kínosan lassan telnek a pillanatok. S minden remegni kezd. Hadgyakorlat, hadarom magamban, de nincs tovább, a remegés iszonyú erőssé kezd válni, egy újabb puffanás, a ropogáson át hallom, hogy a panellakó valamit még ordít, s aztán felemel valami rettenetes erő, csak fel, fel.

Dunaújváros, 2009.05.12.

2011. július 22., péntek

CÍM HELYETT KÉP 3.

A tél mindig bezár, de amikor már hetek óta tombol a tavasz, az ember nem bírja tovább halogatni. Eltervez egy felderítő utat a falu körül, mert maga sem hiszi, hogy ebből a hideg, holt szürkeségből megint életre kelhet minden. Szinte méterenként hagyok el mázsás súlyokat a lelkemből, amint elindulok. Amikor felérek a dombtetőre, megálljt parancsolok a lábaimnak, nekifeszülök a tavaszi szélnek és közben terveket kovácsolok magamban.
Kilométer távolságra traktorok és pótkocsik színeskednek a barna szántáson, vetnek, főképp műtrágyát, gyom- és rovarirtót - amiknek semmi köze a valósághoz, a ló, a kézikapa, a természettel való egészséges küzdelem valóságához. Felülkerekedtünk egy számunkra vesztett meccs végén. Öngól.
Nem szabadna hagynom, hogy mindez kedvemet szegje, tovább is állnék, de előtte látcsövemmel rápillantok a modernkori földművelők mellett futó száz méternyi cserjésre, ahol tavaly sok szajkót és egyéb röpködő csodát fedeztem fel.
Füst gabalyodik a bokrok mögül. Nem, nem mögüle… belőle, már látom is amint az egyik „traktorbajnok” gyors lépésekkel távolodik onnan. Felgyújtotta. A keleti szél belemar a lángokba, mintha harcolni akarna ellenük, s már-már sikerül is füstté aszalnia a növekvő lángokat. De amint alábbhagy a nyomás, a vörös ördögök felülkerekednek és félelmes magasságba, a bozót fölé tornyosulva rávetik magukat minden éghetőre.
Kell még egy darabka föld, ültetni a gyomirtót, nem szükséges, hogy védje a széltől, hótól a barázdákat, s madarak, vaddisznók eszedbe sem jutottak. Beszántjuk ezt a darabot is. A hamu jó a földnek. A miénk is jó lesz majd. A tűztől való elemi félelem is hiányzik már belőlünk?
A materialisták szerint a vallásos félelem is valahol a tűzben gyökeredzik, ezen is túl lehet lépni?
Még ilyen messziről is megdöbbentő és lenyűgöző ez a pusztulás. S csak azért nem halálos a rettegés, mert tudható, hogyha vége a cserjésnek, akkor a végzetük is elhamvad. Nem várom meg.
Megkeseredek, hogy az első igazi tavaszi napom így kezdődik. Visszafelé a tó mellett visz az út. A volt tó mellett, ami idén már csak sáros meder, jövőre pedig gaztenger. Otthon a rádió kinyögi, hogy a fecskék sem jönnek az idén, a nagyja elpusztult itt és ott, ettől és attól. Becsukom az ajtót. Gondoltam, hogy egyszer nem jön majd el a tavasz. De nem hittem magam sem, a képzeletemben úgy élt ez, hogy nem hajtanak ki a fák, a fű, nem bújnak elő a legyek, szúnyogok s méhek. Fátyol takarja a napot. Ez így sokkal rosszabb, hamis, mert nyugalomról és szellőről suttog, s maradt még szajkó is, fecske is talán.

A délután szebben indul, a gyerekek magukkal cibálnak az erdőbe, így ha rájuk figyelek, s nem a lábunk alatt tipródó szemétre, akkor kikelet van. Kiérünk a fasorból, nézzük meg a vonatot, át a tarlón a vasút felé. Port rugdalunk a lábunkkal, szélben bólogató száraz kórókatonákat győzünk le fakarddal, kis lábaiknak ez a távolság már a messzeség. Megborzoljuk lelkünket egy beérkező személyvonat csattogásával, a vasutas is ráncba szedi magát, észreveszi, hogy őt nézzük. Irány vissza, elég pár biztató szó. Szemben az erdőnek nevezett fasor, az ösvény kijáratánál két alak bujkál színes ruhákban. Előbukkan még kettő, akik elbújtak előugranak, talán gyerekek játszanak. Közeledünk egymás felé, a mozdulataikon, lépteiken észrevehető feszültség, - bennem is – a kicsinyek örülnek, hogy végre valakivel találkozunk. Kamaszok. Két fiú és két lány. A viselkedésük nem valami meggyőző, olyasféle „akarom” határozottság, amit az ittas, vagy bedrogozott ember erőltet magára, általában kevés sikerrel. Próbálok gyorsan túl lenni rajta., rángatom a gyerekeket, szemből lesunyt fejek, köszönés, műmosoly a kicsiknek, köszönöm. Hiba a számításban, egyikőjük ismerős, az enyémek megragadják a kezét, húzzák:
- Gyere velünk játszani!
- Majd máskor – hazudja, kínjában nem néz sehová, a másik három várja, de az enyémek megkötik. Talán felrémlik benne – lehet jobb volna itt ezekkel a kicsinyekkel tölteni az időt – de ez elvetendő, mit szólnának a többiek? S megindul.
A hároméves koszos kis gyenge kéz húzza, cibálja a pirosra mázolt körmű tizenévesét, küzdenek, erővel kibontja a tenyeréből, elszakadnak. Megyünk a magunk útján tovább az erdei ösvényen, kerülgetjük a szemetet:
- Majd jönni fog játszani? – kérdezgetik, s én azt mondom:
- Lehet.

Dunaújváros, 2009.04.29.

2011. július 12., kedd

CÍM HELYETT KÉP 2.


Őszidőn hajnali ködben sétálni. Párnák közé van szorítva a füled, olyan tompa a csend. A megdermedt, lehajló, megsárgult fűcsomók megsercennek a lábad alatt, bár ez nem is hallható zaj, inkább csak átkiáltanak a cipőtalpadon.
Fakó korong az égen a nap, gondolnád inkább a Holdnak. Hangos vagy, akár néhány arasznyira tőled is bújhat egy madár vagy akár őz is, a ruhád gyűrődése, a lélegzetvételed mint az összevert cintányér.

Eszedbe kell hogy jusson, a Teremtés Könyve. Az Úr sétál a párák között. Ilyenkor minden érzékelhető négyzetméter egy-egy templom. Nem tudsz egyedül lenni. Eltávolodsz az utolsó településtől is, el a part mentén, át egy patakon, keresztül egy kiserdőn, képtelenség lenne itt bárkivel is összeakadni. Eljöttél, körülvesz ez a tejföl, óriási a némaság, a szádon veszel lélegzetet, még az orrod szuszogása se hallatsszon. Nem vagy magad. Valaki néz, és szégyenkezned most talán nincs is miért, a fejed mégis meghajtod.

Otthon vagy. Minden őszi reggeled így kellene induljon. A tavasziak kelő nap, virágok, zümmögés, a kutyád a lábadhoz ér. A nyár, ahogy reggel gyorsan él egy kicsit, hogy a hőgutától megsárgulva túléljen egy napot. Ősz, ahogy összeroskad a halott, a tél, hogy:
-Jé, az éjjel megint havazott… a hőmérőt kutatod, de inkább a vizet a kutya fazekában, megrugdalod, befagyott-e talpig.

Őrlődsz, hogy látod-e majd a következőt, s minél inkább elmúlik felőled az idő, lelassulsz, próbálod magadba szívni az élet minden mozdulatait.

2009.05.19. Dunaújváros

2011. július 6., szerda

CÍM HELYETT KÉP 1.


Két pad állt egymás mellett, a felém közelebb eső üresen, a szándék bennem pedig egy pillanat alatt megszületett. Ötven körüli sovány férfi öltönyben, szemüveg és valahonnan az ujjai közül füst táncol felfelé. Olyan tanárember-féle. Leülök.
A -szép időnk van- frázis következne, de nem jöhet, mert minden odaérő gondolatot lerombol egy hang. A zsebébe nyúl és előhúz valami ultramodern telefont, ami annyira nem illik sem őhozzá, sem a helyzethez, mintha legalábbis egy revolvert vett volna elő. Ütős hangszerek digitális hangja tör fel a csillogó masinából. Percussion. Beleszól:
-Halló.
Egy, kettő, három, négy másodperc…
-Halló.
Egy, kettő, három, négy…
-Halló.
Már csak három másodperc.
-Halló.
Egy, kettő, három…
Kicsit, de tényleg csak egy kicsit feszültebben: Halló!
Nincs válasz.
Egy, kettő, három… halló!
Ezt nem bírom, felállok, el innen. Ül tovább, a kezére ég a cigaretta, távolodok, de hallom:
-Halló, ki az? De nem teszi le. Halló.

Ettől a meg nem valósult beszélgetéstől lendületet kapok, fizikait, szinte lóerő-hegyeket fejtek ki a babakocsi kerekeire, ami belülről azért mégiscsak a béke szigete. Legalábbis amíg mozgásban tartom.

Igen, ezt a fekete ruhás nénit már láttam az előbb, a kórház bejáratánál. Hetven, nyolcvan év, megtört csoszogás, végtelenül lassúnak tűnő, de mégis határozott haladás. Az arcán ködösen valami rettenetes, de csak nagyon rövid ideig merek ránézni.
Szinte biztosra veszem – meghalt a papa.
Rosszul lett, mentő, aztán telefon, vagy üzenet: meghalt a bácsi, tessék bejönni a kórházba. Persze valahol már várta, csak titokban remélte, hogy ő lesz az első. A halált körülírta magában. Hirtelen semminek nincs jelentősége, a kis ház, a szerszámok, még a kutya is gazdátlan lett. Megbomlott valami. De menni kell. Hátha. Bizonyosság kell. A szögek verte sebbe mártott ujj. Utána lehet összeroskadni, vagy ami jön. Addig nem. Meghalt a papa.
A fekete ruha szerencsére rendben, nemrég volt rajta, valami falubeli ment el közülük, hát nosza, öltözzük fel megint. A kis fekete táskában minden benne van ami kellhet, egy pohár vizet iszik, s eléri még a buszt, ami a városba viszi. Ó utazás, eltáncol a szem, a gondolat, emberek, zajok, szagok, összpontosítás, csak el ne essen amikor le- s felszáll. Segítő kezek markolják, a táska, jaj, nehogy meglopják, de a vállán van még. Észre sem veszi, de egyre jobban siet. Csoszogása ritmusa gyorsul, a keze minduntalan kapaszkodót, támaszt keres. Mert a bot otthon maradt. Elfelejtette? Vagy a városba mégse induljon az ember bottal? Mindegy is. Otthon van, várakozva nekidől a széknek, kampós végével ragaszkodik, nem kellesz már…
A kórház labirintus, s amint belép meglassul. Itt van, megérkezett. Az ujjak a félretolt lepelhez érnek, s megtorpannak a seb előtt. Kell a bizonyosság? Eszébe jut merre kell menni, és az is, hogy senki sincs, akinek szólhatna. Nincs gyermek, rokonok se már. Senki. Belép. Kérdések, válaszok, sóhajok – hát, igen, sajnos, de nem szenvedett, haza akart menni, de nem lehetett, sóhajok – erre tessék, egy szék, pohár víz. S az ujj a sebben. Eleven. Meleg. Élő. De ez itt halott, hideg, alig ismer rá, de mégiscsak ő, alszik, csak alszik, csak alszik, alszik – sorolja magában. Összeroskad. Talán sír is, de csak úgy hetven-nyolcvan éves módon, halkan, felcsukló hanggal, kezét a szája elé emelve… tessék leülni. Pohár víz. Mindenre jó. Elcsendül. Aláírás.
Ó Uram! Ránézek az ujjamra, mely bebocsájtatott Beléd, megvan a bizonyosság. Eddig is megvolt, csak a világ bezárta valami száraz héjba, amitől nem tudott megfakadni, de már él. A pohár víz. Az a vízköves, ósdi üvegpohárban lötyögő, klóros, langymeleg víz. S mikor kilép a kórházból már nincs tovább.
Elindul jobbra. Elfér egy szűkösen parkoló autó mellett. S nincs kedve hazamenni. Kihez, és miért? Süt az áprilisi nap, s a fekete ruha izzasztóvá kezd válni, átmegy a túloldalra. Valamikor régen már jártak itt, és akkor is szép volt a folyó, innen fentről. A gyárat valahogy kizárja a szem és az agy a képből, a túlparton virít a repce, valahol mentő vijjog. Ettől újra magához tér, és tovább halad a sétányon. Az apró fehér kavicsok meg-megcsikordulnak a talpai alatt, az arra sétálókat észre sem veszi. Csak néz le a Dunára. Meg-megáll, fúj egyet, keze zsebkendőt kutat a fekete táskában. Letér a kavicsos útról, a meredély szélén megy tovább, a rigók elugrálnak előle, s az a babakocsit toló ember is miért pont erre jön? Mi hajtja, a buszmegálló nem erre van, kissé szédeleg az éhségtől, hova megy? Kapaszkodó. A lépcsőlejáró korlátján megáll a keze. Lefelé félelmetes mélységbe tartó, több száz szűk lépcsőfok. Meghalt a papa.
Elindul. Egy éppen felérő, lihegő középkorú nő, értetlenkedve nézi, de itt a – segíthetek – kérdés is nevetségesnek hatna, ki akarna egy órát tölteni azzal, hogy egy láthatóan céltalanul tipegő öregasszonyt végigléptet lépcsőről-lépcsőre… Mégha fölfelé jönne. Három idősebb ember fut a sétányon, s hirtelen úgy tűnik, mintha valakit keresnének. A néni már lentebb ért – nem láthatják. Szólni kellene, de megállnak, nevetnek, tornamozdulatokra hasonlító karcsapások, nem keresnek senkit. S már túl van a felén, visszanézni nem mer, fölfelé már nem bírná, csak lefelé tovább. Egyszerűen más megoldást nem képes találni. Harcol a lépcsőkkel, minden fok egy külön csata, koncentráció, összeszorított fogak, két kézzel a korlátba kapaszkodva, s pihenő. Félperces pihenő, minden ötven lépcső után. Megállás. A gondolatok rendeződnek. Meghalt a papa.
Tovább le… a lábai fáradhatatlanul keresik a következő mozdulatot, mintha szemük lenne, s a kezei kissé lemaradva markolásszák a zöld korlátot. Messze még a vége, s ekkor valami történik.
Valaki láthatatlanul elcsippent egy fél másodpercet és néhány millimétert. Elveszett. Érzi azt a hideg fuvallatot, amit a magatehetetlenül leeső ember érezhet csak. Kezeit védekezően a táskára szorítja, néhány nagyobb huppanás és koppanás, itt-ott nyilalló fájdalom, és a zuhanó vérnyomás zakatolkása a fejben, mindez kíméletlenül lassan, de végzetesen. Fekszik és bár kényelmetlen és iszonyúan fáj is, de tehetetlen, mindenki messze, mozdulatra pedig képtelen. Mi lesz, jaj? Órák óta most először kérdezi ezt magától, a – mi lesz – helyét az agyában üresség, és halálvágy töltötte ki. Szomorúság, mert már nem vetheti magát a Dunába? Bizonyosság, hogy Valaki közbelépett?

Végre. Negyedóra alatt sikerült megbeszélni, hogy hol találkozzanak, ráadásul egyikőjük sem tudja hogyan lehet ezt a vacak, új mobilt felhangosítani. S hiányzik ez nekem? Bele fogok izzadni az ingbe, mire leérek. Nem, most nem gyújtok rá indulás előtt, valahol olvasta, hogy akkor károsabb, ha kitágul a tüdő. Vagy pont utána nem kellene? Mindegy. Most előtte nem fog. Elindul a sétányon jobbra, csikorog a kavics a cipőtalpa alatt, ahogyan néhány perce a fekete ruhás öregasszony lábai alatt is morzsolódtak, kicsit sietősebbre veszi. Itt a lejáró, próbál figyelni a ritmusra, ha valaki véletlenül meglátja, akkor vegye észre, hogy még jó kondiban van.
A második pihenő után számolni kezdi a lépcsőket, a számok megnyugtatják, s elő is rukkolhat vele az ember – leszaladtam már négy-ötszáz lépcsőfokot. Megpillantja.
Nincs vér, csak a fekvő öregasszony sötét ruhájának sziluettje. Mit csináljon? Lehet nem is él már, meg kellene nézni… nem, itthagyni nem lehet, eszébe jut a telefon. Széthúzza, percussion, a ketyere életre kel, ugye, bármikor előállhat egy ilyen helyzet - a technikába vetett hit bizonyossága. Tárcsáz, mentők, s a diszpécser hosszas kérdései, az idő pereg, igen talán ha lentről közelítik meg a helyet, úgy rövidebb.
Megérinti az öreg, ráncos nyakat, a nyaklánc vonala megtörve, meleg, elrántja a kezét, a bizonyosság öröme újra, s valami boldog hősies elégedettség. Elképzeli, hogy miután elvitték az öreget, felhívja a feleségét – ne haragudj, hogy megvárattalak, csak tudod megmentettem egy életet…

Nem emlékezett hogyan került a kórházi szobába, de megnyugtató érzés itt lenni, kicsit elszégyelli magát, mikor észreveszi, hogy nem a fekete ruha van rajta, ki öltöztette át? S a táska? Nem látja sehol, de minek is, elfáradt már bármit is tenni önmagáért, majd valakik csak gondoskodnak róla így is. Eszébe jut az otthoni polcon a Bibliája, jó lenne most felütni valahol, csak úgy találomra, csillapítani ezt a lebegést, a valóság, a jövő és a fájdalom között. Valahogy könnyebb így.
Isteni szerencséje volt a néninek, miért tetszett oda lemenni, miért nem tetszett segítséget kérni, rosszabbul is végződhetett volna, csoda, hogy odáig leért… csoda. Mindezt végighallgatni a nővérek szájából, a táska előkerült, egy arra járó férfi talált rá, nem tudják a nevét. S tud aludni, ettől erőre kap, ébredezni kezd benne a vágy az otthon után. A papa is itt van valahol, intéznivalók garmadája, de már talpra tud állni. A vízbe akarta vetni magát. Öngyilkos akart lenni. Elvesztette az eszét? Hiszen rengeteg dolga van még, élni meg muszáj. A kutya, a kert, a temetés, s minél inkább növekszik benne a vágyakozás, úgy lassúodik a gonosz idő.
De hiába csimpaszkodnak az óramutatók, elfogynak. S mikor újra kilép a kórházkapun, bizonyosság van és cél. A szomszédok kicsit majd sajnálják, s kérdik majd, mit kerestél te a lépcsőn? S ő majd azt fogja válaszolni, hogy nyugtot keresett a gyászhír után, és az nem lesz hazugság.

Két slukk közt egy mondat, ahogyan meséli a történetet –és még jó, hogy volt nálam telefon – de a feleségét láthatólag nem hatja meg annyira az esemény, mint ahogy elvárta volna. Eszébe sem jut, mit akarhatott ott egy ilyen öreg ember, talán meg kellene keresnie a kórházban, ő legalább értékelnél amit tett.

Hívogat a Duna, de nem mehetünk.

Dunaújváros, 2009 tavasz

2011. június 28., kedd


Na készülget végre a honlapom...

2007. augusztus 15., szerda

Objektív tapasztalatok - Tokina 12-24




Megígértem, hogy megosztom tapasztalataimat az objektívről, (később majd a többi fotós felszerelésemet is taglalom, hátha segítek vele másoknak pénzt költeni...). Mostmár élesben is vizsgázott a tokina, bár se UV szűrő rajta (igaz a napellenzője elég jól véd), se a szűrőtartóhoz való gyűrű... szóval a la natur...
A sigma objektívsapkákat már szidtam, ez se tökéletes, bár mérföldekkel jobb azért, de feltett napellenzőnél csak óvatosan a le-feltevéssel. Nagyon kézre álló darab így a D70-nel, a súlyát sokallotta néhány felhasználó, nekem 100g ide vagy oda már nem sokat számít. Minimum 15kg-ot cihelek mindig. De szívesen vinnék még vagy 3-4 kg 500mm-es optikát is akár... vagy majd egykiló D200-at... hagyjuk. Szóval kellemes. Látószög. Amit először észrevettem, hogy a keresőben látottaktól jóval többet rögzít. Tudom a D70 keresője rettenet sötét és kicsi -de itt azért jelentősebb a különbség mint a 18-70-nél. A Cokin szűrőt tartó híján kézzel odatartottam a szűrőmenet elé. Kicsit problémásabb így dolgozni, de ez volt... már előre lefűrészeltem a P-s cokin tartómból a két első szűrőtartó részt (olvastam valahol, hogy ez így még jobb, mint a speciális cokin nagylátószögű tartó). A 18-70-nel már sehol nem vignettál így az tuti. A látószög drámai, más mint a lakásban kertben nézelődni vele. Nem éreztem eddig a 10mm hiányát. Aki még ezen agyal, az olvassa el ezt itt. (persze átszámolva a látószöget digire!)
http://www.fototipp.hu/smp35mm
Itthon kinagyítva a képeket monitoron: meglepően jó az élesség. Végig állványról használtam, főleg f8-f9-f11-nél. Saroktól sarokig hibátlan.
Pl. a fenti kép a jobb alsó sarka 100%-os nagyításnál, az alatta lévőből kivágva utólagos beavatkozás nélkül... (8-as rekesznél)
A CA megjelent, néha erősebben is, bár a sigmával is tudtam ilyen szintűt produkálni. Én mindig RAW-ban fotózok, úgyhogy kevésbé érdekel ez a dolog. A 300-as nikonnak nagyobb a cA-ja amúgy. Pedig az tényleg nem egy gagyi darab. Az AF nagyon határozott, magasabbrendű mint a sigmáé, bár tényleg jóval hangosabb. Ja igen, itt van még egy elriasztó kép, az index fórumon találtam, egy törött Tokina 12-24 van rajta. A fórumozó nem sok bizalmat szavazott a képen látható kis gumiékszíjnak. Nem tudom... Nekem van olyan távirányítós autóm, amibe hasonló van és még nem szakadt el 15éve ... vagy az autókról levedlett régi repedt ékszíjak a tápdarálókon... nem mindig a gumi az anyagfáradások első halottja, szerintem a sigmában sem fém fogaskerekek mozognak...
Még valami. Ami a döntő érv volt a Tokina mellett, az az f4 fix fényerő. Mindig sokkal profibb zoom-ot jelent, egy végig fix fényerejű... lásd 80-200/f2.8 szemben 70-300/4-5.6. Na jó ez az összevetés költői túlzás, de a világosabb keresőkép, főleg egy D70 kategóriájú gépnél fontos szempont, főleg ennél a látószögnél, ahol minden eltörpül a keresőbe nézve. Ráadásul profibb felépítést, kompromisszummentesebb, minőségibb objektívtervezést feltételez.
Most ennyi...



Kutakodás az archívumban 4.


Bálák fölött...

Nikon D70, Sigma 70-200/f.2.8 ISO200, f5.6, 1/1250
2005.08.06. Ebes
A kép kb 50% crop

Hú de megosztotta a népet ez a kép, mikor még fent volt a fotozz.hu-n.
Bence barátommal csellengtünk a falu határában lévő "Szartavak" vidékére.
Régen a sertéstelep ülepítőtavai voltak itt. Megérkezésünkig háborítatlanul költöttek itt a vízimadarak. Fogalmunk sem volt milyen fajok, hogy esetleg itt élnek-e, vagy csak táplálkozni járnak ide, hogy ritka, esetleg védett madarak... se kép, se hang.
Igen, mióta jobban benne vagyok a természetfotózásban, azóta tudom, hogy nagyon hülyék voltunk. Nagy kárt persze nem csináltunk, de rá kellett jönni, hogy madarat nem lehet úgy 200mm-es optikával fotózni, hogy kilesem vagy 100 méterre a vízben nyugisan keresgélő állatot, majd kúszva-mászva közelítek, s mikor észrevesz, elkezdek felé rohanni, meg exponálni...
Ilyen is megesett pedig...
A fotón szereplő gólyatöcsök is éppen ijedtükből lenyugodva köröznek a tó felett...
A sok kép közül, amiket akkor készítettem, ez éppen azért tetszett meg, mert nem az élőhelyükön ábrázolja a madarakat, hanem kicsit más környezetben.
Nem egy erős fotó, sőt őszintén szólva gyengécske (ráadásul erős vágás eredménye), de arra mindenképpen jó volt, hogy tanuljak a hibákból, és lassan ráébredjek, hogy a természetben mindenhez (tájhoz is!) csak "selyemkesztyűben" -nagyon óvatosan- szabad hozzáérni.


2007. augusztus 14., kedd

Kutakodás az archívumban 3.

Nyárelő
Nikon D70, Nikon AF 300mm/f2.8, ISO 200, f4, 1/1000
(2006.04.27.)
Na mostmár nem felejtem le az adatokat...
Őszintén szólva ekkoriban még javában "örömködtem" a nemrég vásárolt 300-as optikával.
Volt egy hely Debrecen közelében ahová heti rendszerességgel kinéztem. Éppen csak "kihasaltam" az autóból, kattintottam párat... később beleszerettem a fotóba, ki is nagyíttattam az előszobába 60cm szélességben. Valahogy olyan kellemes "hazai" ízű kép, mindig derűs ránéznem.

2007. augusztus 13., hétfő

Kutakodás az archívumban 2.


Még zöldfülű fotóriporterként mászkáltam Hajdú-Bihar összes települését érintve a megyei lap Táj-Kép rovatának fotózva E. Sanyi újságíróval. Szép idők voltak. Nyugis tempó, menzán evés, érdekes helyek, és persze remek kolléga, aki észreveszi ha fotózol és nincs útban...
A fotó Nagyzomlin községben készült, ez egy elveszett, világvégi kis település a román határ szájában. A bácsi 90 éven is túl volt már, egy lerobbant házban lakott. Éppen Húsvétozni indult, de nem haragudott, hogy feltartottuk. Viszont azon felháborodott, hogy fotóztam. Le is állított elég erélyesen, majd kinyitotta a szekrényt és kiemelt egy zsír katonatiszti egyenruhát. Átöltözött. Majd előhúzott egy pisztolyt mondván: a mulkor is a cigányok közé lőtt, mert jöttek lopni... az oroszokat nagyon gyűlölte, biztos kapott tőlük régen eleget... szóval volt fegyvertartásija rendesen, de azért kissé hátrébb léptünk a kollégámmal együtt...
Ez a fotó még az átöltözés előtt készült. Már nem tudom felidézni az érzéseket, amik akkor dolgoztak bennem, de nem véletlenül készült kép. Mivel fix optikát használtam, a kép bal oldalába picit belógott a fotóstáskám, ennyit vágtam. "Magány" címen szerepeltettem ezt a képet több helyen is. Sok személyes emléket is idéz bennem, szertem is. Kicsit messze áll a természetfotózástól, bár arcokat régen sem szerettem fotózni.
Ja, a kép Canon T90-el készült, FD 28mm/f2.8 optikával, 400-as fujira, 2.8-as rekesszel. Záridőre már nem emlékszem, nem jegyeztem fel.

2007. augusztus 12., vasárnap

Kutakodás az archívumban...


Kutakodok a régi képeim között, megpróbálom felidézni néhány jelentősnek ítélt
(önmagam számára!) képem elkészültének körülményeit.
Ez a "Sprint" címet kapta anno. 2005 május 3-án készült valahol Ebes határában. Akkoriban vettem a 70-200 Sigmát, ezek voltak az első tudatos természetfotós kiruccanásaim. Ez az őz majdnem rámugrott a szántó melletti bokorból, nagyon megijedtem. A közelebbi képek mind életlenek lettek, ez sem tökéletes, ráadásul elég nagy vágást is kellett eszközölnöm rajta. A fotozz.hu-n elég sokáig jó helyeken szerepelt, aztán töröltem onnan...
Emléknek jó. Akkoriban sokkal jelentősebb fényképnek éreztem, mint ma...
Nikon D70, Sigma 70-200mm/f2.8 DG APO HSM 1/250 f4.5 ISO200
(2005.05.03.)

2007. augusztus 9., csütörtök

Sigma 10-20 VS Tokina 12-24

Már régóta dédelgetett álmom volt egy ultranagy látószögű optika. Valamikor régen nyúztam egy Canon FD 17/4-et, amit imádtam, csak annyira lestrapált volt a frontlencséje, hogy értelmes képet nem lehetett vele készíteni. Ezidáig a 18-70 Nikkor volt a "legszélesebb" objektívem.
Eljött az idő, hogy támogassak valami japcsi optikagyártót a családi kasszából kiemelt összeggel.
Eleinte nem is hezitáltam, hogy mit vegyek annyira evidensnek tűnt a sigma 10-20. Voltak és van is sigmám, a 70-200/2.8 DG-t eladtam, igazából fotóriporternek létszükség, természetfotóhoz meg cipelem a 300-ast, kistelének meg itt a 105-ös sigma makró. Esetleg kétszerezővel az is 210... meg némi CA... : )
Nem volt a 70-200-al bajom, csak 2.8-on rettenet lágy volt a képe, igazából csak f4-től volt király. Ellenben a 105-ös sigma döbbenet éles mindenhol, remek és olcsó darab. A rajza összemérhető akár a 300/2.8 nikonoméval is.
Szóval semmi bajom a sigmával. Megjegyzem, ha canon dslr-em lenne a canon 10-22-t venném gondolkodás nélkül, sajnos a nikon 12-24 nagyon húzós árban van.
Megrendeltem a 10-20-ast(TM fotó), persze előtte minden magyar és angol tesztet átbogarásztam. Ekkor már feltűnt, hogy nagyon mondják a tokina 12-24-et is egyesek.
Megjött az optika. Persze előtte este olvastam el kenrockwell lehúzó tesztjét, úgyhogy sokat forgolódtam éjjel, a postás érkezéséig meg a ephotozine sigma 10-20 tesztjével vigasztaltam magam. (Szerintük a sigma 20mm-en odaveri a Canon 17-40-et - megjegyzem a honlapjukon szinte mindig hirdet a sigma...)
Na megjött az optika. Kibontva abszolút kellemes meglepetés, robosztus felépítés, szépen járó zoomgyűrű, a bajonett feszesen a gépvázon, a napellenző király, az objektívsapkák borzalmasak, mint mindig a sigmánál. Belenézve szédületes perspektíva 10mm-en. A torzítása nem zavaró, belső térben fotózóknak kötelező darab. Sajnos már a tesztelés elején kiderült, hogy az af-je hiába hsm, elég sokat vadászik, eleinte ezzel is magyaráztam a néha életlen képrészleteket. Szóvak gyári hibásat fogtam ki. A képmező bal oldalán főleg 14 és 20mm közötti zoomnál, rettenetesen maszatolta a képet. Érdekes, hogy 10mm-nél nem volt vészes a dolog, bár észlelni azért lehetett. CA szinte egyáltalán nem jelentkezett, és szinte teljesen becsillanásmentes volt az objektív. A színei, kontrasztja meglepően jók voltak, 10-ből 10 ebből a szempontból. Képközepeket összevetve, a 18-70 jobb volt. Filtert nem próbáltam rá, de 'aszondják, Cokin P-t viseli rendesen.
Látószög. Összemértem a Nikon 18-70-et 18mm-en a sigmával, a sigma 18mm-e inkább 19, vagy a nikoné 17?. A tokina is szűkebb 18-nál mint a nikon. Ennyit az 1-2mm-ekről. Persze a sigma 10mm-e látványosabb jóval mint a 12mm, de használhatatlan képszélekkel nekem nem kellett. Szóval visszaposta. (A TM fotós srác nagyon korrekt volt.) És kezdődhetett az agyalás, bepróbáljak mégegy sigmát, várjak egy használt nikonra, vagy legyen a tokina. Tokina lett. Közben le is ment az ára, a tesztek a fix 4 fényerő, a nikonosabb küllem legyőztek.
(Persze azóta csak tokinaszidó sigmaimádó teszteket találok).
Ezért már értementem, hogy kipróbáljam. A felépítése nagyon király, mondjuk műanyagosabb feeling, mint vártam, de azért tényleg jó darab. A zoomgyűrűje nagyon király, a sigmáénál jobb, a manuális élességállítás is király, kicsit hangos, de nem vadászgat mint a hsm. A látószöge azért nem olyan drámai, de annyira témafüggő ez a dolog... sokszor 30mm ekv.-el készült fotóra gondolom, hogy na ez ultranaggyal készült... szóval tájképeknél szerintem elég ez, városképeknél, belső térben viszont nagyon jól jöhet a 10mm. Ha ilyesmit fotóznék, akkor inkább kértem volna mégegy sigmát, kipróbálva.
A színek, kontrasztok jók, de szerintem elmarad a sigmáétól, bár nem egyforma fényviszonyok között nyúztam őket. Az élessége szinte egyenletes (nem úgy mint a pixinfo tesztképein). Némileg élesebb a rajza mint a 18-70-é. A torzítása elhanyagolható. Filtert még nem próbáltam, CA több mint a sigmán, bár nem annyira vészes mint vártam. Ennyi CA-tól még lehet bárki világverő tájképfotós. Meg azér vana raw. Szerintem jó nagy nikon koppintás ez a tokina (fix 4, meg ugyanaz a látószög, nikonos küllem). Ja, a napellenzője nagy és elég gagyi anyagú, érdekes, hogy a sigmának elég volt egy kis "tangabugyi" méretű is, erre, akárcsak a nikon 12-re meg egy tundragatya méretű kellett.
Szóval nem bánkódok, mostmár jobb lenne fotózni blogírás, meg tesztolvasgatás helyett.
Ha esetleg valaki élénkebben érdeklődik a téma iránt, szívesen linkelek...
már majdnem japánul is megtanultam, csakhogy még több infót beszerezzek.