CÍM HELYETT KÉP 3.

A tél mindig bezár, de amikor már hetek óta tombol a tavasz, az ember nem bírja tovább halogatni. Eltervez egy felderítő utat a falu körül, mert maga sem hiszi, hogy ebből a hideg, holt szürkeségből megint életre kelhet minden. Szinte méterenként hagyok el mázsás súlyokat a lelkemből, amint elindulok. Amikor felérek a dombtetőre, megálljt parancsolok a lábaimnak, nekifeszülök a tavaszi szélnek és közben terveket kovácsolok magamban.

Kilométer távolságra traktorok és pótkocsik színeskednek a barna szántáson, vetnek, főképp műtrágyát, gyom- és rovarirtót - amiknek semmi köze a valósághoz, a ló, a kézikapa, a természettel való egészséges küzdelem valóságához. Felülkerekedtünk egy számunkra vesztett meccs végén. Öngól.
Nem szabadna hagynom, hogy mindez kedvemet szegje, tovább is állnék, de előtte látcsövemmel rápillantok a modernkori földművelők mellett futó száz méternyi cserjésre, ahol tavaly sok szajkót és egyéb röpködő csodát fedeztem fel.
Füst gabalyodik a bokrok mögül. Nem, nem mögüle… belőle, már látom is amint az egyik „traktorbajnok” gyors lépésekkel távolodik onnan. Felgyújtotta. A keleti szél belemar a lángokba, mintha harcolni akarna ellenük, s már-már sikerül is füstté aszalnia a növekvő lángokat. De amint alábbhagy a nyomás, a vörös ördögök felülkerekednek és félelmes magasságba, a bozót fölé tornyosulva rávetik magukat minden éghetőre.
Kell még egy darabka föld, ültetni a gyomirtót, nem szükséges, hogy védje a széltől, hótól a barázdákat, s madarak, vaddisznók eszedbe sem jutottak. Beszántjuk ezt a darabot is. A hamu jó a földnek. A miénk is jó lesz majd. A tűztől való elemi félelem is hiányzik már belőlünk?
A materialisták szerint a vallásos félelem is valahol a tűzben gyökeredzik, ezen is túl lehet lépni?
Még ilyen messziről is megdöbbentő és lenyűgöző ez a pusztulás. S csak azért nem halálos a rettegés, mert tudható, hogyha vége a cserjésnek, akkor a végzetük is elhamvad. Nem várom meg.
Megkeseredek, hogy az első igazi tavaszi napom így kezdődik. Visszafelé a tó mellett visz az út. A volt tó mellett, ami idén már csak sáros meder, jövőre pedig gaztenger. Otthon a rádió kinyögi, hogy a fecskék sem jönnek az idén, a nagyja elpusztult itt és ott, ettől és attól. Becsukom az ajtót. Gondoltam, hogy egyszer nem jön majd el a tavasz. De nem hittem magam sem, a képzeletemben úgy élt ez, hogy nem hajtanak ki a fák, a fű, nem bújnak elő a legyek, szúnyogok s méhek. Fátyol takarja a napot. Ez így sokkal rosszabb, hamis, mert nyugalomról és szellőről suttog, s maradt még szajkó is, fecske is talán.

A délután szebben indul, a gyerekek magukkal cibálnak az erdőbe, így ha rájuk figyelek, s nem a lábunk alatt tipródó szemétre, akkor kikelet van. Kiérünk a fasorból, nézzük meg a vonatot, át a tarlón a vasút felé. Port rugdalunk a lábunkkal, szélben bólogató száraz kórókatonákat győzünk le fakarddal, kis lábaiknak ez a távolság már a messzeség. Megborzoljuk lelkünket egy beérkező személyvonat csattogásával, a vasutas is ráncba szedi magát, észreveszi, hogy őt nézzük. Irány vissza, elég pár biztató szó. Szemben az erdőnek nevezett fasor, az ösvény kijáratánál két alak bujkál színes ruhákban. Előbukkan még kettő, akik elbújtak előugranak, talán gyerekek játszanak. Közeledünk egymás felé, a mozdulataikon, lépteiken észrevehető feszültség, - bennem is – a kicsinyek örülnek, hogy végre valakivel találkozunk. Kamaszok. Két fiú és két lány. A viselkedésük nem valami meggyőző, olyasféle „akarom” határozottság, amit az ittas, vagy bedrogozott ember erőltet magára, általában kevés sikerrel. Próbálok gyorsan túl lenni rajta., rángatom a gyerekeket, szemből lesunyt fejek, köszönés, műmosoly a kicsiknek, köszönöm. Hiba a számításban, egyikőjük ismerős, az enyémek megragadják a kezét, húzzák:
- Gyere velünk játszani!
- Majd máskor – hazudja, kínjában nem néz sehová, a másik három várja, de az enyémek megkötik. Talán felrémlik benne – lehet jobb volna itt ezekkel a kicsinyekkel tölteni az időt – de ez elvetendő, mit szólnának a többiek? S megindul.
A hároméves koszos kis gyenge kéz húzza, cibálja a pirosra mázolt körmű tizenévesét, küzdenek, erővel kibontja a tenyeréből, elszakadnak. Megyünk a magunk útján tovább az erdei ösvényen, kerülgetjük a szemetet:
- Majd jönni fog játszani? – kérdezgetik, s én azt mondom:
- Lehet.

Dunaújváros, 2009.04.29.

CÍM HELYETT KÉP 2.

Őszidőn hajnali ködben sétálni. Párnák közé van szorítva a füled, olyan tompa a csend. A megdermedt, lehajló, megsárgult fűcsomók megsercennek a lábad alatt, bár ez nem is hallható zaj, inkább csak átkiáltanak a cipőtalpadon. Fakó korong az égen a nap, gondolnád inkább a Holdnak. Hangos vagy, akár néhány arasznyira tőled is bújhat egy madár vagy akár őz is, a ruhád gyűrődése, a lélegzetvételed mint az összevert cintányér.

Eszedbe kell hogy jusson, a Teremtés Könyve. Az Úr sétál a párák között. Ilyenkor minden érzékelhető négyzetméter egy-egy templom. Nem tudsz egyedül lenni. Eltávolodsz az utolsó településtől is, el a part mentén, át egy patakon, keresztül egy kiserdőn, képtelenség lenne itt bárkivel is összeakadni. Eljöttél, körülvesz ez a tejföl, óriási a némaság, a szádon veszel lélegzetet, még az orrod szuszogása se hallatsszon. Nem vagy magad. Valaki néz, és szégyenkezned most talán nincs is miért, a fejed mégis meghajtod.

Otthon vagy. Minden őszi reggeled így kellene induljon. A tavasziak kelő nap, virágok, zümmögés, a kutyád a lábadhoz ér. A nyár, ahogy reggel gyorsan él egy kicsit, hogy a hőgutától megsárgulva túléljen egy napot. Ősz, ahogy összeroskad a halott, a tél, hogy:
-Jé, az éjjel megint havazott… a hőmérőt kutatod, de inkább a vizet a kutya fazekában, megrugdalod, befagyott-e talpig.

Őrlődsz, hogy látod-e majd a következőt, s minél inkább elmúlik felőled az idő, lelassulsz, próbálod magadba szívni az élet minden mozdulatait.

2009.05.19. Dunaújváros

CÍM HELYETT KÉP 1.

Két pad állt egymás mellett, a felém közelebb eső üresen, a szándék bennem pedig egy pillanat alatt megszületett. Ötven körüli sovány férfi öltönyben, szemüveg és valahonnan az ujjai közül füst táncol felfelé. Olyan tanárember-féle. Leülök.

A -szép időnk van- frázis következne, de nem jöhet, mert minden odaérő gondolatot lerombol egy hang. A zsebébe nyúl és előhúz valami ultramodern telefont, ami annyira nem illik sem őhozzá, sem a helyzethez, mintha legalábbis egy revolvert vett volna elő. Ütős hangszerek digitális hangja tör fel a csillogó masinából. Percussion. Beleszól:
-Halló.
Egy, kettő, három, négy másodperc…
-Halló.
Egy, kettő, három, négy…
-Halló.
Már csak három másodperc.
-Halló.
Egy, kettő, három…
Kicsit, de tényleg csak egy kicsit feszültebben: Halló!
Nincs válasz.
Egy, kettő, három… halló!
Ezt nem bírom, felállok, el innen. Ül tovább, a kezére ég a cigaretta, távolodok, de hallom:
-Halló, ki az? De nem teszi le. Halló.

Ettől a meg nem valósult beszélgetéstől lendületet kapok, fizikait, szinte lóerő-hegyeket fejtek ki a babakocsi kerekeire, ami belülről azért mégiscsak a béke szigete. Legalábbis amíg mozgásban tartom.

Igen, ezt a fekete ruhás nénit már láttam az előbb, a kórház bejáratánál. Hetven, nyolcvan év, megtört csoszogás, végtelenül lassúnak tűnő, de mégis határozott haladás. Az arcán ködösen valami rettenetes, de csak nagyon rövid ideig merek ránézni.
Szinte biztosra veszem – meghalt a papa.
Rosszul lett, mentő, aztán telefon, vagy üzenet: meghalt a bácsi, tessék bejönni a kórházba. Persze valahol már várta, csak titokban remélte, hogy ő lesz az első. A halált körülírta magában. Hirtelen semminek nincs jelentősége, a kis ház, a szerszámok, még a kutya is gazdátlan lett. Megbomlott valami. De menni kell. Hátha. Bizonyosság kell. A szögek verte sebbe mártott ujj. Utána lehet összeroskadni, vagy ami jön. Addig nem. Meghalt a papa.
A fekete ruha szerencsére rendben, nemrég volt rajta, valami falubeli ment el közülük, hát nosza, öltözzük fel megint. A kis fekete táskában minden benne van ami kellhet, egy pohár vizet iszik, s eléri még a buszt, ami a városba viszi. Ó utazás, eltáncol a szem, a gondolat, emberek, zajok, szagok, összpontosítás, csak el ne essen amikor le- s felszáll. Segítő kezek markolják, a táska, jaj, nehogy meglopják, de a vállán van még. Észre sem veszi, de egyre jobban siet. Csoszogása ritmusa gyorsul, a keze minduntalan kapaszkodót, támaszt keres. Mert a bot otthon maradt. Elfelejtette? Vagy a városba mégse induljon az ember bottal? Mindegy is. Otthon van, várakozva nekidől a széknek, kampós végével ragaszkodik, nem kellesz már…
A kórház labirintus, s amint belép meglassul. Itt van, megérkezett. Az ujjak a félretolt lepelhez érnek, s megtorpannak a seb előtt. Kell a bizonyosság? Eszébe jut merre kell menni, és az is, hogy senki sincs, akinek szólhatna. Nincs gyermek, rokonok se már. Senki. Belép. Kérdések, válaszok, sóhajok – hát, igen, sajnos, de nem szenvedett, haza akart menni, de nem lehetett, sóhajok – erre tessék, egy szék, pohár víz. S az ujj a sebben. Eleven. Meleg. Élő. De ez itt halott, hideg, alig ismer rá, de mégiscsak ő, alszik, csak alszik, csak alszik, alszik – sorolja magában. Összeroskad. Talán sír is, de csak úgy hetven-nyolcvan éves módon, halkan, felcsukló hanggal, kezét a szája elé emelve… tessék leülni. Pohár víz. Mindenre jó. Elcsendül. Aláírás.
Ó Uram! Ránézek az ujjamra, mely bebocsájtatott Beléd, megvan a bizonyosság. Eddig is megvolt, csak a világ bezárta valami száraz héjba, amitől nem tudott megfakadni, de már él. A pohár víz. Az a vízköves, ósdi üvegpohárban lötyögő, klóros, langymeleg víz. S mikor kilép a kórházból már nincs tovább.
Elindul jobbra. Elfér egy szűkösen parkoló autó mellett. S nincs kedve hazamenni. Kihez, és miért? Süt az áprilisi nap, s a fekete ruha izzasztóvá kezd válni, átmegy a túloldalra. Valamikor régen már jártak itt, és akkor is szép volt a folyó, innen fentről. A gyárat valahogy kizárja a szem és az agy a képből, a túlparton virít a repce, valahol mentő vijjog. Ettől újra magához tér, és tovább halad a sétányon. Az apró fehér kavicsok meg-megcsikordulnak a talpai alatt, az arra sétálókat észre sem veszi. Csak néz le a Dunára. Meg-megáll, fúj egyet, keze zsebkendőt kutat a fekete táskában. Letér a kavicsos útról, a meredély szélén megy tovább, a rigók elugrálnak előle, s az a babakocsit toló ember is miért pont erre jön? Mi hajtja, a buszmegálló nem erre van, kissé szédeleg az éhségtől, hova megy? Kapaszkodó. A lépcsőlejáró korlátján megáll a keze. Lefelé félelmetes mélységbe tartó, több száz szűk lépcsőfok. Meghalt a papa.
Elindul. Egy éppen felérő, lihegő középkorú nő, értetlenkedve nézi, de itt a – segíthetek – kérdés is nevetségesnek hatna, ki akarna egy órát tölteni azzal, hogy egy láthatóan céltalanul tipegő öregasszonyt végigléptet lépcsőről-lépcsőre… Mégha fölfelé jönne. Három idősebb ember fut a sétányon, s hirtelen úgy tűnik, mintha valakit keresnének. A néni már lentebb ért – nem láthatják. Szólni kellene, de megállnak, nevetnek, tornamozdulatokra hasonlító karcsapások, nem keresnek senkit. S már túl van a felén, visszanézni nem mer, fölfelé már nem bírná, csak lefelé tovább. Egyszerűen más megoldást nem képes találni. Harcol a lépcsőkkel, minden fok egy külön csata, koncentráció, összeszorított fogak, két kézzel a korlátba kapaszkodva, s pihenő. Félperces pihenő, minden ötven lépcső után. Megállás. A gondolatok rendeződnek. Meghalt a papa.
Tovább le… a lábai fáradhatatlanul keresik a következő mozdulatot, mintha szemük lenne, s a kezei kissé lemaradva markolásszák a zöld korlátot. Messze még a vége, s ekkor valami történik.
Valaki láthatatlanul elcsippent egy fél másodpercet és néhány millimétert. Elveszett. Érzi azt a hideg fuvallatot, amit a magatehetetlenül leeső ember érezhet csak. Kezeit védekezően a táskára szorítja, néhány nagyobb huppanás és koppanás, itt-ott nyilalló fájdalom, és a zuhanó vérnyomás zakatolkása a fejben, mindez kíméletlenül lassan, de végzetesen. Fekszik és bár kényelmetlen és iszonyúan fáj is, de tehetetlen, mindenki messze, mozdulatra pedig képtelen. Mi lesz, jaj? Órák óta most először kérdezi ezt magától, a – mi lesz – helyét az agyában üresség, és halálvágy töltötte ki. Szomorúság, mert már nem vetheti magát a Dunába? Bizonyosság, hogy Valaki közbelépett?

Végre. Negyedóra alatt sikerült megbeszélni, hogy hol találkozzanak, ráadásul egyikőjük sem tudja hogyan lehet ezt a vacak, új mobilt felhangosítani. S hiányzik ez nekem? Bele fogok izzadni az ingbe, mire leérek. Nem, most nem gyújtok rá indulás előtt, valahol olvasta, hogy akkor károsabb, ha kitágul a tüdő. Vagy pont utána nem kellene? Mindegy. Most előtte nem fog. Elindul a sétányon jobbra, csikorog a kavics a cipőtalpa alatt, ahogyan néhány perce a fekete ruhás öregasszony lábai alatt is morzsolódtak, kicsit sietősebbre veszi. Itt a lejáró, próbál figyelni a ritmusra, ha valaki véletlenül meglátja, akkor vegye észre, hogy még jó kondiban van.
A második pihenő után számolni kezdi a lépcsőket, a számok megnyugtatják, s elő is rukkolhat vele az ember – leszaladtam már négy-ötszáz lépcsőfokot. Megpillantja.
Nincs vér, csak a fekvő öregasszony sötét ruhájának sziluettje. Mit csináljon? Lehet nem is él már, meg kellene nézni… nem, itthagyni nem lehet, eszébe jut a telefon. Széthúzza, percussion, a ketyere életre kel, ugye, bármikor előállhat egy ilyen helyzet - a technikába vetett hit bizonyossága. Tárcsáz, mentők, s a diszpécser hosszas kérdései, az idő pereg, igen talán ha lentről közelítik meg a helyet, úgy rövidebb.
Megérinti az öreg, ráncos nyakat, a nyaklánc vonala megtörve, meleg, elrántja a kezét, a bizonyosság öröme újra, s valami boldog hősies elégedettség. Elképzeli, hogy miután elvitték az öreget, felhívja a feleségét – ne haragudj, hogy megvárattalak, csak tudod megmentettem egy életet…

Nem emlékezett hogyan került a kórházi szobába, de megnyugtató érzés itt lenni, kicsit elszégyelli magát, mikor észreveszi, hogy nem a fekete ruha van rajta, ki öltöztette át? S a táska? Nem látja sehol, de minek is, elfáradt már bármit is tenni önmagáért, majd valakik csak gondoskodnak róla így is. Eszébe jut az otthoni polcon a Bibliája, jó lenne most felütni valahol, csak úgy találomra, csillapítani ezt a lebegést, a valóság, a jövő és a fájdalom között. Valahogy könnyebb így.
Isteni szerencséje volt a néninek, miért tetszett oda lemenni, miért nem tetszett segítséget kérni, rosszabbul is végződhetett volna, csoda, hogy odáig leért… csoda. Mindezt végighallgatni a nővérek szájából, a táska előkerült, egy arra járó férfi talált rá, nem tudják a nevét. S tud aludni, ettől erőre kap, ébredezni kezd benne a vágy az otthon után. A papa is itt van valahol, intéznivalók garmadája, de már talpra tud állni. A vízbe akarta vetni magát. Öngyilkos akart lenni. Elvesztette az eszét? Hiszen rengeteg dolga van még, élni meg muszáj. A kutya, a kert, a temetés, s minél inkább növekszik benne a vágyakozás, úgy lassúodik a gonosz idő.
De hiába csimpaszkodnak az óramutatók, elfogynak. S mikor újra kilép a kórházkapun, bizonyosság van és cél. A szomszédok kicsit majd sajnálják, s kérdik majd, mit kerestél te a lépcsőn? S ő majd azt fogja válaszolni, hogy nyugtot keresett a gyászhír után, és az nem lesz hazugság.

Két slukk közt egy mondat, ahogyan meséli a történetet –és még jó, hogy volt nálam telefon – de a feleségét láthatólag nem hatja meg annyira az esemény, mint ahogy elvárta volna. Eszébe sem jut, mit akarhatott ott egy ilyen öreg ember, talán meg kellene keresnie a kórházban, ő legalább értékelnél amit tett.

Hívogat a Duna, de nem mehetünk.

Dunaújváros, 2009 tavasz