Az eszem már az udvaron, de én még ülök és majszolok valami még nem túl rossz ízű kihűlt maradékot. Kintről hallottam valami zajt, ami nem is csoda, mert még titkolni sem próbálták azok hárman, hogy a kertemben járnak. A tudat megnyugtat - nem mernek bejönni, legföljebb az ablakon néznek be, másrészt túl a nyolcvanon valahogy nem is érdekelne. Éhesek vagy csak keresgélnek? Remélem éhesek - és jóízűt harapok a némileg már megbarnult belsejű almából. Az ablakon kevés fény szűrődik be - a határba néz - és ilyentájt már hamarabb sötétedik.
Valamit fölborítanak odakint, talán az esővizes hordó, üresen kong, s ahogy gurul az udvar letaposott földjén, szinte érzem, ahogy rezgeti idebent a padlót. A hordóm. És görgetik tovább. Mert ha csak felborították volna, de el akarják vinni. Az alma még harcol a számban a fogsorommal, de lassan győzedelmeskedek, a kicsorduló lé kellemesen bizsergeti a gégém.
Egyre szemtelenebbek, lehet azt gondolják, hogy nem vagyok itt? De hát hol a fenében lehetnék? Kutyám sincs már, csak az ól, meg ez a vén kandúr valahol, de őkelmét is ritkán látom. Az akarat elér a lábamig, lenézek, a döntés megszületett és feltápászkodok. Szinte jólesik.
Hangosan röhögnek valamit, két csosszanással a konyhaküszöb előtt állok. Nem szeretem a konyhát, így nem. Hideg és büdös, mintha kiborult avas olajjal lenne bepárállva. Belépek s mindjárt a kisablaknál a kezem. Elhúzom lassan azt a kis újságpapírfecnit, ami leszakadt legutóbb, hogy kikukkanthassak. Tényleg hárman vannak, és olyan közel a házhoz, hogy visszahőkölök az ablaktól. Nem néznek ide. Nem létezek a számukra. Egy utánfutóra igyekeznek felerőszakolni a hordót. Az esővizes hordómat. Néhány deszka meg lécdarab is rajta meredezik, mást nem sok mindent találhattak. Elképzelem, hogy jön egy zivatar, a rozsdás ereszből végigömlik a víz a fal tövénél, tovább áztatva az egyébként is mállott vakolatot, végigcsorog a járdán, dagasztva a sarat, nem lesz mosdóvizem, locsolni sem fogok tudni. A fenébe.
Végigzongorázom magamban a lehetőségeket, ettől szinte melegem lesz, de álldogálni fárasztó, ráadásul a konyha levegője is fullaszt. Még egyszer kikukkantok. Két „kolléga” éppen a kamraajtót próbálja leemelni, a harmadik feszítővassal igyekszik alulról segíteni. Valami káromkodásféle vonaglik meg a szám szélén. Ez így már sok. Kezdem elveszíteni a nyugalmam.
Talán tíz vagy tizenöt éve történhetett, hogy először betörtek hozzám, akkor nem hagytam magam. A kutyával fizettem a bátorkodásomért. Kár volt, talán ennyiért még fölöslegesebb bármit is tenni. Leemelem a szemüvegem, a fény felé tartom, átnézek rajta. A karcolások és ujjlenyomatok – főleg az orrnyeregnél – átláthatatlan réteget képeznek, kihúzom az ingem alját, megtörlöm. Próbálok tervet szőni, de nincs semmi ötletem. Telefonom nincs. Várok – és megvárom míg elbontják a fejem fölül a házat. Ha nem ma este, akkor holnap. Szólni nem tudok senkinek. Ha kilépek, talán visszalökdösnek: - Maraggyík papa... vagy: - Takaroggyá vissza!
Nehezen szembesülök a tehetetlenségemmel. Kettőt gombolok a zakómon kifelé. Végigszántok a jobbommal az államon. Kellemesen szúrnak a serték. A kályha mellé visszaülés lehetősége is csábító, a formára kiült rongyok a karosszékben – mint valami alom. A szemem bejárja a szobát – az asztalról elkapom a tekintetem, a rendetlenség itt koncentrálódik. A ruhásszekrény, a láda, a fényképek a falon. A kályhacső, kicsit csálén áll, de látszik, valamikor fehér, zománcozott volt. Az ajtó.
Ekkor éktelen hangon visítani kezd a macska. Fülsértő vajákolása túl gyorsan halkul. Nem harcol, hanem meghal. Tudom. Az öreg kandúr. Biztos a kamrában kutakodott vagy csak aludt és az udvar felé akart kiszaladni. A konyhában vagyok, az újságot elrántom, leszakad egy darab. Az egyik ember a letépett ajtót támasztja, a másik a feszítővas két végén áll, alatta pedig a macska nyaka. A hátsó testfele vergődik az állatnak, hangot már nem ad, a szemei céltalanul egy irányba révednek. A harmadikat nem látom.
Kihúzom a ruhásszekrény alsó fiókját, kiveszem a dobozt, a kendőből kicsomagolom a pisztolyt, a szememhez emelem, valószínűtlenül újnak hat a kezeimben. Töltve van, felrántom, száraz klattyanással élesbe és indulok kifelé. Csak az jár a fejemben, hogyha meglátom a jelenetet és nem lesz üveg köztem és a valóság közt, akkor is csak a levegőbe lőjek. Lenyomom a kilincset, megrántom az ajtót, de hiába erősen, az alja felakad a padlón, alig férek ki a résen. Jobbra vannak tőlem, kilépek a lépcsőre, felemelem a fegyvert és megrántom a ravaszt. Iszonyút csattan, villan és csattan, villan és csattan. A harmadik lövés után a füst megcsiklandozza az orrom.
Hang nélkül rohantak el, mindent hátrahagyva. A kandúron ott a feszítővas, talán még él, úgy látom zihál is talán, de menthetetlen. Az utánfutó idegennek hat az udvaron, a pisztolyon megizzadt a kezem, eltenni még nem merem. Csend ül a környéken, mintha semmi sem történt volna. Csak a macska meg az utánfutó. A fegyvert a zsebembe tolom, lenyitom a pótkocsi hátulját, a hordó hangosan legurul, megfogom a vonórudat, megrántom, a deszkák lesuppannak a földre. Gurítom kifelé az útra. Valahol ott áll az autó is, látni is vélem, de nem érdekel, az árokpartnál megállok vele. Igyekszem nem túl rendesen otthagyni, kicsit csálén, magam sem tudom miért. Bosszú.
Visszamegyek, a hordót visszaállítom az eresz alá, ahogy lehajolok a pisztoly a földre esik. Felemelem. A kezemmel megtörölgetem és visszarakom. A kandúr nem zihál már, bemegyek a kamrába ásóért, lapátért, megbillen a lábam alatt a leszedett deszkaajtó, majdnem elesek. Visszanézek a sötét kertre. A házra. Én se félnék egy ilyen házba betörni, törékeny öregember-ház. Meztelen, foghíjas cseréptető.
Hátul nagyon sötét van, csapkodok a gazban egy kis helyet, hogy áshassak. Hamar kész, nem túl mély, de megteszi. A lapáttal felveszem a macskát és a gödörbe csúsztatom, olyan ernyedt, hogy szinte folyik, elterül a lyuk alján. Az első pár lapát föld súlya alatt még sóhajt egyet a mélyben, a tüdejéből utoljára felszakadó hang örökre elbúcsúztatja tőlem az öreg kandúrt.
Ahogy kiérek a kamra mögül, rémület telepszik a testemre – egy rendőrautó áll az úton az utánfutó mellett. Nem villog, de biztosra veszem, valaki bejelentette, hogy lövéseket hallott. A revolver húzza a zsebem, de eldobni nem merem, túl késő, így elindulok az utca felé. Letámasztom a szerszámokat a kamra mellé, az akarat ficánkol bennem, hogy letakarítsam őket és a helyére bevigyem – de a „közeg” kintről már észrevett.
- Mit áskál ilyenkor, öreg? - kérdezi, aránylag kedvesen.
- Ja, az más, öreg volt már, mi?
- Az.
- Ez a futó miért áll itt maga előtt?
Kinézek az utcára, a betörők autója már eltűnt, csak a rendőrkocsi dereng mellettem.
- Nem az enyim, nem tudom. Majd érte jönnek.
Megsercen a rádió a műszerfalon, a rendőr szinte barátian emeli a kezét.
- Akkor jó éjt öreg – és már lép is az autóhoz.
Bemegyek a házba, de nem bírok maradni, kimegyek a lépcsőhöz a bejáratnál. Leülök, a fegyver koppan a betonon, ahogy a zakóm zsebe leér. Nézek hátra a kertre, próbálom összerakni az események darabkáit, és valahol mélyen bennem kiáltozik egy MIÉRT is.
Még tíz perc sem telik el és halkan – szinte alapjáraton kotyogva, alig derengő fényszórókkal – visszatér a betörők kocsija. Biztosan a rendőrt figyelték, tőlem biztonságban érezték magukat az autóban, így visszajöttek az utánfutóért. Először felbizsereg bennem egy kis félelem, de aztán valami hideg közöny telepszik rám, fáradt is vagyok felállni. Odatolatnak az utánfutóhoz, kicsi tétovázás után egyikőjük - szinte meggörnyedve - kiszáll és a vonóhoroghoz lép. Tudom, hogy lát, lesunyja a fejét, ráakasztja a futót és visszalép az autó ajtajához. Rám néz és bólint.
Nem, nem annak bólint akihez betört. Nem annak aki elzavarta, nem a macskának meg a letépett ajtónak. Csak egy vénembernek, úgy nyolcvanon túl. Egy öregnek aki kiült, estét nézni a háza elé. Most már bemegyek, kavargok magamban, talán mosolygok is.
Nem esik már jól a maradék, visszaülök a rongyokra, az ajtót nyitva hagyom. Végtelen fáradtság húzza a szemeim. A pisztolyt – már csak gondolatban – visszacsomagolom a kendőbe és megsimogatom az öreg kandúrt.
